2016. november 12., szombat

10. fejezet: Reggeli kocsmázás

Mi kívánja jelezni a szenvedésünket? Fizikai fájdalmak tömkelege, amelyek ólom súlyként húzzák le a vállunkat, mindezzel rabláncot csukva minden egyes porcikákra, hogy magunkkal kelljen vonszolni életünk végéig? Van-e attól szörnyűbb, mint mikor éles késszúrások döfnek keresztül minden apró sejteden, mikor fuldokló érzés szorítja össze a tüdődet, amikor a torkod öldöklően dobná ki magából a segítségért kiáltó hangokat, de valójában semmit nem ereszt ki rajta? Már hogyne lenne. Abigail ezt saját tapasztalatból tudta. Többször rákeresett a számítógépén állandó lelki terrorra, melytől őrülten kívánt megszabadulni, hiszen se éjszakája, se nappala nem volt már a folytonos szekálás miatt, mert a szíve mindig kicsit még jobban összefacsarodott. Álmai szerves részét is ezek töltötték ki és szinte tébolyultan vágyott már a megváltásra, ha nem érezzük ezen sorozat végleg megszakadó befejezését. Elmélyülten kereste a választ, hogy van-e innen menekvés egyáltalán, fellehet állni erről a kőkemény és jéghideg padlóról? És meddig vagyunk képesek kitartani és egyáltalán időszerű valaha is feladni? Abigail nem hitt ebben. Akár hogy is, akármi történt az utóbbi évek során és bármennyi lelki fájdalmat viselt el szerelmének és barátainak hála, ám egyszer sem volt olyan pillanat, amikor kész lett volna feladni. Érzékenységének és naívságának köszönhetően sokszor elesett, amikor úgy gondolta, hogy számára nincs tovább, szilánkosra törték őt, de felállt. Erősnek vélték őt a szülei és ezért ő is annak hitte magát.