2. fejezet - Az alapítány

Dean megrázta fejét jelezvén, hogy ezt ő felháborítónak tartja, hogy valakit ennyire körül zsongnak, csakis azért, hogy nyalják falják az illetőt. A Roberts fiú karon ragadta testvérét, mert nem szerette volna, ha húga is ott tátaná a száját a szőkeségre, aki nyilván élvezi a népszerűséget. A lány sem igen tiltakozott, hisz egyetértett bátyjával, csak neki néha elvette az eszét, ha gazdagokat látott és átadta magát a csábításnak, még szerencse, hogy ott van neki ilyen helyzetekben Dean, aki nem hagyja, hogy hülyeséget csináljon. Ashley hamar betrappolt abba a terembe, ahol éppen magyar órája lenne, majd az éppen ott lévőkkel kezdett el beszélgetni, távol az új diáktól.

Dean pedig egyenest az öltöző irányába ment, ugyanis első órája testnevelés volt, ami azt jelentette, hogy gyakorolnak a következő versenyre a csapattal. Nem találta kicsit sem furcsának, hogy egy árva lélek sem tartózkodott az öltözőben, hisz egyértelmű volt neki, hogy most éppen az új diákot próbálja valamelyik befűzni, amit undorítónak talált. Most látják először és máris mindenki oda van érte, holott talán a nevén kívül semmit sem tudnak róla, undorító. Kivette a rövidnadrágját, és az atlétáját, amit gyorsan fölvett, majd megmosta az arcát és várta a csengőt, ami az óra kezdetét jelezte.  

Pár perc múlva a férfi öltözőbe beözönlöttek a fiúk. A Roberts fiú csak hallgatta a sok áradozást a szőke lányról, akire, ha rágondolt a hideg is kirázta és mégis fültanúja volt, ahogy azt ecsetelik a csapattársai, hogy mennyire is magukévá tehetnék a lányt. Dean úgy érezte, hogy rosszul van és a hányinger kergeti, amiért ilyen sok idiótával van körülvéve egy öltözőben, legszívesebben az egész bandát felrepítette volna a Holdra, hogy aztán ott csillogtassák meg a vonzóerejüket és a legtávolabb legyenek tőle, hogy még csak ne is sejtse mi jár a gondolatukban, ha meglátják a gazdag lányt.

- Csapat! Nyomás játszani!- nyitott be az edző síppal a nyakában. Dean úgy nézett rá, mint egy megváltóra, aki megnyomja a stop gombot az ugyanazt ismétlő kazettán.  Az öltözőben mindenki felpattant és kirohantak az udvaron lévő pályára, bár ezt elég sután tették, tekintve, hogy közben egymás nyakába ugráltak, zajongtak és majd eltörték egymás végtagjait, puszta adrenalinlöket miatt. A játékosok elhelyezkedtek, majd megjött az ellenfél is. A fiúk meglepetésére egy lánycsapat volt az ellenfél, akik között Dean  legnagyobb bánatára az új tanuló is ott volt. Végigfutatta tekintetét a lányon, akinek az edzőruhája nagyon is eltért a többiekétől. Fehér vadonatúj, díszes póló, ami eléggé kényelmetlennek látszott és sötétlila selyemnadrágját meg sem érdemes említeni és nem is fért a fejébe, hogy abban a drága hacukában, hogyan képes ugrándozni. A fiú felvette a kosárlabdát és félpályáról dobásokat gyakorolt, míg a többi fiú továbbra is folytatta egymás ellen folyó stratégiát, ami a kéz és lábtörést illeti, viszont a szó szoros értelmében.

A lány összes új iskolatársa köré tömörült, aminek láthatóan nagyon örült, hogy ilyen hamar barátokra tett szert. Annak viszont kevésbé, hogy a Roberts fiú rá sem hederített, csupán neki háttal állva dobálta a labdát a kosárba. Befont haját kiengedte, így a hosszú, szőke hajzuhataga a vállára omlott, akik körülállták felnevettek, bár Deannek fogalma sem volt róla, hogy mi a fene olyan vicces azon, ha valaki kibontja a haját. A lány most kivételesen nem tudott figyelni az őt elárasztó bókokra, mert a figyelmét elterelte a kosarakat dobáló szegény fiú.

- Dean! Idejönni! - mutatott maga elé az edző, mire a Roberts fiú a férfi kezébe dobta a labdát és mellé szaladt, oda, ahol eddig a többiek is álltak. - Gyerekek! Láthatjátok, hogy az ellenfelünk most a lánycsapat lett. Nem kell betojni, ők ugyanolyan jók, ahogyan ti is. Nem kell kegyelmezni sem, úgy játszatok, ahogy mindig is. Világos? - nézett a tanulókra, akik egy szót sem értettek az edző utasításából, hisz csak a lányt bámulták, aki büszkén kihúzta magát és a Roberts fiút pécézte. Dean pedig kemény tekintettel hallgatta az edzőt, a többiekkel ellentétben ő mindent hallott és tökéletesen értett, mert nem vonta el semmi a figyelmét.

A meccs kezdetét vette, miután a játékosok elhelyezkedtek. Az edző földobta a labdát, amit az ifjú Roberts szinte azonnal elkapott, pár pattintás, ahogy kikerült pár védőt és már bent is volt a labda a kosárban. Az ellenfél akármit tett, a fiúról lerítt, hogy ma nagyon jó formában volt. A többi játékos a fiú csapatból mondhatni a pályán csak egy helyben állt vagy néha két méterrel arrébb álltak, és bámulták a lányokat, élükön a szőke bombázóval, akinek kellett pár perc, míg fölfogta, hogy a fiú, aki rá se hederít, fantasztikus játékos és az izmos háta, mely a pólón is átütött forrósággal árasztotta el. Dean dobálta befelé a kosarakat, mint egy vérbeli profi, ahhoz képest, hogy az egy személyes csapatát a lányok nem tudták nyomon követni. Tudták, hogy esélyük sincs kosarat dobni, viszont a támadásokat mindenképpen kiakarták kerülni, viszont a terv kudarcba fulladt, semmi esélyük nem volt. A szőkeséget majd megfojtotta a kíváncsiság és a düh. Hogy tud ez így játszani? Miért ilyen elképesztően szexi? De ami a legfontosabb, mi az istenért nem figyel rám? - gondolta a lány a meccs közepén és próbált a fiúhoz közel kerülni, közben megszabadulni a védőjétől, mert természetesen a fiú, akinek őt kellett védenie esze ágában sem volt őt elhagyni, szorosan a nyomában volt, viszont egyáltalán nem a győzelem miatt. Amikor bedobták a labdát, a baba arcú szőkeség elkapta és az adrenalintól csordultig telve rohamosan igázta meg a fiúk kosarát, melybe még egyetlenegyszer sem sikerült beletalálniuk, ám most elég nagy esély volt rá. A labdát eldobta, ami ahogy közeledett a kosárhoz egyre jobban sietett oda Dean és az utolsó töredék másodpercben, amint elérte a kosár karimáját az kiütötte onnan. A mozdulat közben azonban sikeresen ráesett a lányra és pont olyan szerencsétlen helyzetben, hogy az arcukat alig pár centiméter választotta el. A szőkeség elpirulva bámult a fiú barna szemeibe, miközben egy zavart mosoly játszadozott az ajkán. Az orrát megcsapta a Roberts fiú fűszeres illata, amit, ha lehetett volna rá esélye egész nap szaglászta volna.

- Szia! - köszönt teljesen naivan, ám Dean a válasz helyett egyszerűen csak felpattant és a labda után rohant.

Sosem találkozott még egyetlen személlyel sem, mint amilyen a fiú volt. Még csak rá sem nézett vagy ha mégis, az undort valamint a kőkemény dühöt vélte felfedezni az arcvonásaiban és a tekintetében.

A játék végén, az edző mélységesen büszke volt a Roberts fiúra, aki egyedül legyőzött egy egész csapatot, még ha az a kezdő lánycsapat is volt. A többi játékost pedig jól leszidta, amiért az ujjukat sem mozdították azért, hogy a csapat nyerjen, ami tulajdonképpen így is lett, hála Deannek.

A testnevelés óra után Dean az öltöző mellett lévő zuhanyzóban letusolt, majd felvette ruháját és indult a történelem órájára. A terem előtt megtántorodott, nem akarta elhinni, amit látott. A szőke bombázóval volt ismét órája.

- Csak túlélem - sóhajtott, majd belépett. Senkit nem érdekelt, hogy kijött be az órára, hisz tudták, hogy a szegény srácot csak a tanulás érdekli. "Igazi stréber" hangoztatták, mikor Dean elővette szünetben a könyvet és olvasgatta. Őt nem érdekelték a többiek megjegyzései, elvégre ők látják kárát, ha nem tanulnak. Nem akar ő példa lenni senki számára sem, csak azért tanult, hogy később a tudásából tartsa fönt a családját.

A lány, ahogy meglátta a fiút, lefagyott az arcáról a mosoly. Elhúzta ő is a száját, ahogy kiszemelte, hogy a fiú tanult. Valahogy az első percekben, amikor meglátta egyáltalán nem gondolta volna, hogy egy könyvmollyal akadt össze, hisz a srác kitűnő sportember és igazán jóképű is, az ilyen emberek általában a matek kettesért szoktak küzdeni

- Ő ki? - bökött a fiúra, és igazán kíváncsi volt, mi a véleményük új osztálytársainak róla.

- Ha arra gondoltál, akire én, akkor ő Dean Roberts. Nincsenek barátai, legalábbis most már nincsenek, régen elképesztő jó fej volt, mindenki imádta, de most... nem tudunk róla semmit. Magába van zárkózva, semmit nem csinál, csak kosarazik és a könyvet bújja - válaszolt a szőkeség mellett lévő barna lány, aki elfintorodott, ahogy a fiúra nézett. Sosem szerették a könyveket és a zárkózott embereket sem, ezek egyvelegétől pedig kirázta a lány.

- Érdekes - gondolkozott el hangosan a lány-

- Megkérdezhetem, hogy mi?- kérdezett a Bridgit nevű, barna szépség, akivel Lana beszélgetett és kivételes módon nem csüngtek a nyakán a többiek, aminek egyszerre örült is, hisz végre levegőhöz jut, másrészt meg a társaságot mindig kedvelte, ezért picit hiányolta is őket.

- Amikor a suli előtt álltunk, egy lánnyal érkezett. A barátnője?- mosolyodott el a szőkeség, és várta a választ, reménykedett benne, hogy a Bridgit felelete "nem" lesz. Elmosolyodott amint meghallotta a számára kedvezőbb választ. Ugyanis elkönyvelte magában, hogy igenis el fogja érni, hogy felkeltse a fiú figyelmét. Ebben a pillanatban megszólalt a csengő, majd pár perc késéssel belépett az osztályterembe a tanár, viszont nem egyedül, ugyanis társult hozzá az igazgató és egy öltönyös férfi, aki az osztály számára ismeretlen személy volt, egy embernek kivéve.

- Jó napot tanulók! - köszönt az igazgató megszokott rideg tekintetével, majd maga mellé hívatta a Lanat - Biztosan sokan megismerkedtetek és összebarátkoztatok Ms. Evansszel, viszont ők nem csupán ideköltöztek, okkal tették. Osztály! Bemutatom nektek Mr. Evanst, úgy van, Lana édesapját. Mondja Leonard, mi miatt is költöztek ide? - mosolygott a férfira, aki csak biccentett egyet, majd válaszolt a neki szánt kérdésre.

- Köszönöm igazgató úr, hogy átadta a szót, valamint bemutatott - nézett az igazgatóra, aki nagyon büszke volt magára a jelek szerint. - Érkezésünk oka a családommal, hogy megnyertünk egy alapítványt, aminek célja, hogy a diákok megfelelő körülmények között tanuljanak, vagyis új padokat, táblákat, tárolószekrényeket és hasonlókat fogtok kapni. Ha az iskolátokat megfelelően helyre tudjuk pofozni, jöhet a falu. Minden házat, ami nem biztonságosan van építve, vagy gyermekek, akik éheznek, átszállásoljuk egy ideiglenes helyre, ahol természetesen megkapnak mindent, amire szükségük van, és ha minden rendben lesz a házukkal vagy a háztartással, visszaköltözhetnek. Amikor idejöttünk, első dolgom volt szétnézni a falutokban, és megállapítottam, hogy sajnos sokan vannak vagy vagytok olyanok, akiknek úgy érzem, szükségük van a családom segítségére. 

1. fejezet - Első a család

„Aki nem dolgozik ne is egyék" tartja a mondás, amit a falusi szegény emberek nagyon is igaznak találnak, hisz mindig e szerint éltek, mégsem adatott meg nekik, amire vágytak. Így van ezzel az öttagú Roberts család is. Ők igencsak nyomorúságos körülmények között éltek, míg a család feje, Robert állást nem kapott, hogy a polgármester földjét művelje nap, mint nap a tűző nap ártalmait állva. Tekintettel arra, hogy semmiféle traktorja és ekéje nem volt, ezért a szántás-vetés folyamatát a férfi egyedül végezte el, természetesen kézzel. A földterület alig egy nyár alatt hihetetlenül sok terményt kezdett termelni, így az aratáskor rengeteg búzát, kukoricát és árpát takarított be a polgármester javára. Josh Peterson polgármesterúr teljes mértékben megvolt elégedve a férfi munkájával, ezért úgy döntött megajándékozza őt a földnek egy csekély részével, no meg egy szép kis csekkel, melynek kamatoztatásával Robertnek nem volt problémája a számlákkal és az állatok eledelének megvásárlásával. Ennek ellenére még az óvó karjaiban cseperedett három gyerek, melyeket továbbra is etetni, ruházni kellett, de mégis mérhetetlenül büszke volt rájuk és tudta, hogy sosem volt egyetlen olyan alkalom sem, hogy szégyenkeznie kellett volna miattuk, pláne a legidősebbre, a fiára, Deanre.

Dean Roberts élete sosem folyt zökkenőmentesen, de mindig megoldotta az adódó problémákat. Pici, kisiskolás kora óta az a szüleit bálványozta és ezzel sosem hagyott fel, ezért úgy gondolta, hogy a sok tehernek kitett anyjának és apjának el kél a segítség a háznál, ezért igyekezett ő is gondozni a karámokban lévő állatokat, hogy azok minél nagyobbak és egészségesebbek legyenek, hogy aztán levágják és eladásra kínálják őket. Ezzel szemben egyáltalán nem volt ő rossz tanuló sem, hisz kiváló sportemberként és csaknem kitűnő átlaggal az embernek azért már van mire büszkének lennie, de ő erre egyáltalán nem is gondolt. Lelki szemei előtt a jövője állt, hogy a családját tökéletesen eltudja majd látni a későbbiekben, hogy ő is olyan legyen, mint az ő által nagyrabecsült apja, viszont ő többet akart kínálni a még koránt sem tervezett gyermekeinek. Hiszen tizennyolc évesen az ember még ráér tervezni, ezzel szemben ő már készen akart állni a kis jövevényre, még akkor is, ha még az anyját sem ismerte. Ez csak egy apró bukkanó lenne, hiszen népszerűsége az egekben volt... legalábbis egy ideig, aztán minden a feje tetejére állt. Dean, a gimi jóképű sportolója egyszerűen összeomlott egy váratlan esemény miatt és teljesen magába zárkózott, viszont a jegyei még a kelleténél is jobbak lettek, valamint a sporteredménye is fantasztikus volt, igazán készen állt az ösztöndíjra. Legalábbis arra hajtott, azt szerette volna a legjobban, viszont természetesen csak a családja után. A család az első, mindig, minden körülmények között.

- Dean! - érzékelt egy vékony, gyermeki hangot, majd egy süppedést az ágyában, közvetlenül a sajátja mellett, sőt, ami azt illeti egy kicsit a takaró alatti kezére is térdeltek, viszont esze ágában sem volt ezt szóvá tenni, tekintve, hogy azonnal tudta kivel van dolga, kit kell megleckéztetnie, azért, mert megmerészelte azt a súlyos, megbocsáthatatlan bűnt tenni, hogy hajnalok hajnalán felkelti őt a tökéletes álomvilágából. A kisebbik húga, Emily, aki egyébként még alig négy éves volt, mégis a ház mindig fantasztikusan szuperáló vekkere volt, hisz minden egyes szóba jövő alkalommal ő ébresztgette a családot - Dean! Ébjesztő! - kiabált bele bátyja fülébe. - Hajjod? Héj! - rázogatta meg legidősebb testvérét a vállánál fogva, aki szándékosan nem nyitotta ki a szemeit, és tette azt, amit nagyon szeretett: húzta az agyát kisebbik húgának. - Dean, nyisd ki! - tette apró ujjait testvére szemére, és úgy próbálta felnyitni a szemét, viszont a fiúnak egyáltalán nem állt még szándékában felkelni, hiszen akkor Emily kérné a szokásos jó reggelt pusziját, amiért volt olyan kedves és felébresztte, sőt még fizikai érintkezést is biztosított annak érdekében, hogy az éppen szenvedő alany valóban éber legyen, miután ő megjelenik, ezek után elvárta, hogy ne csak lecsapják őt, mint egy legyet, ahogyan általában egy ébresztővel szokás bánni, hanem egy jól megérdemelt cuppanós puszit nyomjanak az arcára, azért ez nem nagy kár azért a sok álmos emberért. - Jól van, ha nem fogadsz szót, akkor megmondajak anyának - felelte durcásan, majd leugrott az ágyról, és egyenest az édesanyjához sietett, hogy beárulhassa a bátyját, amiért az volt olyan szemtelen, hogy nem fogadott neki szót. Ez pedig rossz dolog, hiszen a szülei is megmondták, hogy mindig szót kell fogadni, bár azt nem érezték szükségesnek, hogy indokolják, hogy kinek és mikor, így Emilytől nem állt messze a feltételezés, hogy mivel ő a legkisebb a családban, ezért bizonyára a ház asszonyaként rá hárul az összes felelősség, hogy móresre tanítsa, aki ellen mer neki szegülni, de ezt természetesen csakis az anyja engedélyével.

Mary, miközben hallgatta kislánya panaszkodását jót nevetett rajta és inkább amolyan elhallgatás céljaként adott neki egy szendvicset, amit a lány jóízűen elfogyasztott és telihassal sokkal fárasztóbb beszélni, így inkább csöndben figyelte édesanyja tevékenységét a konyhában.

Ezalatt az idő alatt Dean úgy ugrott ki az ágyából, mintha valami hirtelen belészúródott volna, de természetesen semmi hasonló nem történt, csak indult elkezdeni a napját. Így magára vett gyorsan pár megfelelő ruhát, ami egy egyszerű póló és egy melegítőnadrágnak felelt meg, aztán indult kifelé, hogy elkezdje az állatokat megetetni és kitakarítani alóluk, valamint ahol szükséges szalmát rakni alájuk, hisz kora tavasszal azért még nincs teljesen meleg, így az állatok azzal melegedtek fel. Az ilyesfajta induláskor a fiú egyáltalán nem szokott lezuhanyozni, hiszen pocséklásnak tartja, elvégre minek, ha mire visszaér újra bűzölögni fog, mert átveszi a ruhája és a haja az állatok csöppet sem kellemesnek mondható szagát.

- Szejintem ezt nem úgy kell Édesanya - jegyezte meg Emily, amikor látta, hogy az említett családtag milyen merényletet próbál elkövetni az ő pirítósával. - Fúj, vaj! Én inkább mogyojókjémet kéjek rá - mosolygott lelkesen és könyörgő szemeit az anyjára emelte, aki nagyon jól ismerte a gyerekét, ezért tisztában volt vele, hogy nincs az a cukor és baba, amiért a lány elfogyasztaná a mogyorókrémes pirítóst. - Anya! Ez nem vajóság, amit csináltok! Egyik sem fogad nekem szót!

- Miért hercegnőm, mi a valóság? - kapta fel karjaiba húgát Dean, és úgy kezdett körbe-körbe forogni, aminek hatására a lány haragja egy szempillantás alatt elszállt, mégsem akarta, hogy csak úgy büntetés nélkül megússza azt a súlyos dolgot, amit nem rég elkövetett ellene. Lerakta lányt a földre, aki ezután magában picit elszontyolodott, hogy már nem élvezheti ki azt a helyzetet, hogy ő egy élő ringlispíl.

- Ilyet többé ne mejészelj csinálni, mert meg foglak vejni, és utána nyavalyoghatsz nekem, nem fog éjdekelni! - mutatta kezével a fenyegető jelzést, miután a fiú bólintott, és szórakozottan kiment elvégezni a reggeli munkát. Egyenest a kecskékhez és tehenekhez ment, akiknek adott inni vizet és friss növényt, többek közt füvet. Utána átment a tyúkólba, ahol Mary szokta gondozni a baromfikat, de ezúttal megspórolta neki a munkát és összeszedte alóluk a frissen tojt, meleg tojásokat, melyet bevitt egy tálkában, majd még megnézte a kismalacokat is, amiket apja éppen akkor etetett meg egy kis cumisüvegből, ugyanis a malacok anyja sajnálatos módon elpusztult.

Köszönésképpen biccentett apjának és megsimogatta az egyik kismalac fejét, majd bement lezuhanyozni. Levette a piszkos ruhákat, amiket a szennyeskosárba dobott, majd beállt a zuhany alá. Bedörzsölte kidolgozott testét kedvenc, kókuszos tusfürdőjével, majd a haját samponnal és hagyta, hogy lemossa a víz és áztassa a bőrét. Jól eső érzés fogta el, amikor a meleg, csaknem forró vízcseppek hozzáértek a bőréhez. Nagyot sóhajtott, amikor úgy vélte, ideje kiszállni, mert nem fogják győzni kifizetni, ha olyan sokáig tusol. Kikászálódott a régi zuhanykabinból, majd fölvette az iskolai ruháját, megdörzsölte törölközővel a haját, majd a bepárásodott tükörbe nézett, ahol beletúrt a vizes hajába, aztán úgy döntött úgy hagyja, lesz ideje a hajának megszáradni. Egy kis nedves hajtól csak nem betegszik le az ember, nemde?

Belerakta a táskájába az edzőruháját, amiben kosarazni szokott, majd kiment a konyhába, ahol idősebbik húgának, Ashleynek adott egy puszit a feje búbjára köszönésképpen, hisz még csak ma látta őt először. Megevett ő is egy pirítóst, majd  vállára vette az iskolatáskáját, és megvárva tizenhét éves húgát, Ashleyt együtt gyalogoltak el a suliba. Húga is olyan volt, mint maga Dean, rengeteget dolgozott, csak ő házon belül. Viszont neki már voltak barátai, habár nem sok, de voltak, mert nem húzott föl maga köré falakat, ahogy bátyja, de közelében sem volt a teljesítményének. Ahogy megérkeztek a suliba, igazi forgalmat véltek felfedezni, mint a nagyvárosokban lévő dugó, ami eléggé szokatlan látvány egy kis faluban.

Dean, húgával a nyomában, áttuszkolta magukat a tömegen, közben látta, hogy aki vagy ami iránt ilyen nagy figyelmet szentelnek, az egy tűzpiros sportautó, valamint egy lány. A fiú végigmérte a szőke lányt, akin egy olyan fekete tűsarkú cipő volt, aminek még a látványát se tudták volna kifizetni. Egy lángvörös csőnadrág - amit Ashley csillogó szemekkel bámult, ugyanis ő is pont ilyenre vágyott -, valamint egy mély kivágású, fehér póló, amiből éppen, hogy csak nem buggyantak ki a formás mellei. A fiúk szinte nyálcsorgatva bámulták a kocsit és persze a lányt, közben egyik másik igyekezte őt becserkészni is, ám pár mosolyon kívül egyebet nem ért el. A lányok pedig élvezettel csacsogtak a sportautónak dőlve az újdonsült diákkal, akinek már a megjelenése is felforgatta az iskola életét.

Dean forgatta a szemeit, hisz ő rögtön levágta, hogy ő lenne az az új diák, akiről majd egy hónapja áradozik az igazgatójuk, valamint tanáraik. Látta az új diákon, hogy egy igazi cicababával van dolguk, viszont ő nem állta körbe, hogy ott lábatlankodjon a nagy semmiért, mert őt hidegen hagyta a szőkeség. Elkönyvelte magában, hogy egy hétnél tovább úgy sem fog tovább maradni, hisz csak rá kell nézni, ő nem az ilyen körülményekhez van szokva. Nem értette, mit kereshet itt, és, hogy egyáltalán meddig szándékozik itt maradni. De tudta, hogy maximum egy hét, annyi kell ahhoz, hogy itt hagyja a pláza hiányában nélkülöző falut.

Ismertető

Dean Roberts egy falusi szegény fiú, akinek a családjával együtt kell megdolgoznia azért, hogy étel kerüljön nap mint nap az asztalra. Sajnos nincs mindig ilyen szerencséjük,van mikor egy-két napig éhezésre kényszerülnek. Ennek ellenére is, olyan családot alakítanak, amilyet mindenki szeretne. Két kis húgáért és a szüleiért bármit megtenne és soha sem hagyná őket cserben. 
Ám egy napon, az iskolájába új diák érkezik, egy gazdag leányzó. Dean azonnal rájön, hogy a lány egy elkényeztetett kis porcelán baba, ezért őt hidegen hagyja, hogy az összes iskolatársa, hogy csorgatja a nyálát Lana után. Nem foglalkozik vele, hisz tudja, hogy pár nap után a lány ott hagyja a nem éppen fényes állapotban lévő iskolát. 
De mi van akkor, ha a lány nem megy el? Ha az a legfőbb célja, hogy Dean is loholjon utána akár egy kiskutya? És, ha végezetül beleszeretne a fiúba, akinek az életmódjához is igen csak hozzá kellene szoknia?