12.fejezet - Barátok

Dean meglepődött amikor meghallotta Lana megnyugtató suttogását, miközben az szorosan átölelte. Jól esett neki a törődés, bár még mindig feje fölött lebegett az, hogy így Lucy emlékét megsérti, hogy idegen lányok ölelgetik, na meg hogy Lana ki is használhatja, amit természetesen ő nem akart.

- Nem tudok elszakadni tőle- sóhajtott föl fájdalmasan a fiú, mialatt szemét csípték a könnycseppek, melyeket férfi módjára próbált visszatartani- Ő életem szerelme...- dünnyögte Lana szőke hajába, aki úgy ölelte a fiút, mintha az élete múlott volna rajta. Dean nehezen vette a levegőt, úgy érezte menten megfullad az emlék hatására. Csöppet kínosan érezte magát, s nem tudta mihez kezdjen magával, nem akarta lerázni magáról Lana kezeit, mert nagyon jól esett most neki a törődés. Így tétován ugyan, de visszaölelte a lányt.
Lana boldog volt, hogy legalább egy baráti ölelést kaphatott a fiútól, de nem bízta el magát és próbált higgadtan gondolkozni, ami kissé nehezen ment, ha a szíve gépfegyverként pumpálta a vért a testébe. Szorosan ölelte magához a fiút, miközben nyugtató szavakat sugallt felé. Dean szíve összefacsarodott, mert egyre csak Lucy járt a fejében. A szemei, az ajkai, a hajának bódító illata, a megnyerő kedvessége és még sok más tulajdonsága.

- Hidd el nekem, ő is azt akarja, hogy lépj túl rajta. Nem gyászolhatod örökké. Tudom, hogy fáj és, hogy ez nem könnyű, de meg kell próbálnod, és az úgy nem megy, ha nem tárulkozol ki az emberek előtt.- válaszolta szinte suttogva Lana a fiú nyakhajlatába. Már nem gondolt arra hogy meghódítsa Dean szívét, hogy az loholjon utána, mint egy pincsi kutya, mert abból volt bőven, akikre undorral tekintett le. Most megértő barátra vágyott, pont olyanra mint a Roberts fiú, kedves és törődő mégis határozott, kiáll amellett, ami fontos neki.

- Nem fog menni!- jelentette ki a fájdalmas tényt Dean, miközben eleresztette a lányt, s belenézett annak csokoládébarna szemeibe- Köszönöm, hogy vigasztalsz, de nem fog menni, nem vagyok rá képes, hogy elfelejtsem azt a nőt, akiért az életemet is odaadtam volna- suttogta a lánynak, miközben úgy érezte, hogy a szíve kiugrik menten a helyéről. Ideges volt. Szét vetette az ideg, ami megmutatkozott a külsején is, gesztenyebarna haja kócos volt, szája kiszáradt, keze ökölbe szorult. Lana lassan és megnyugtatóan hajolt közelebb a fiúhoz, s végig simította annak karját.
- Akard hogy menjen. Ne állj hozzá negatívan. Próbáld meg elfeledni a múltat, és csak a jövőre koncentrálni.
Dean nagyot nyelve bólintott. Igazat adott a lánynak, hogy el kell engednie a Lucyt, és új életet kezdeni, de mivel nem akart újabb csalódást átélni esze ágában sem volt újra nyitni senki felé sem.
Ebben a pillanatban megszólalt a hangos csengő, ami egy újabb óra kezdetét jelezte, még hozzá a testnevelést. A fiú táskájával együtt indult el a tornaterem felé, ahol kosarazni szokott a csapattal, s alig várta, hogy kiadhassa most magából azt a dühöt, amit érzett. Hiszen a düh, amit érzett, hogy nem tudja elfelejteni a lányt, hogy kísérti álmában Lucy, felemésztette őt. Meglepődve észlelte, hogy Lana is vele tart az edző terembe.

- Hát te?- kérdezte út közben, miközben a lányra sandított, aki egyszeriben megvonta a vállát.
- Nem csak neked lehet testnevelés órád nemde?- mosolygott rá kedvesen
Az öltözőben Dean lepakolászta a cuccait, és zsörtölődések közepette látott neki az öltözködésnek. Az edzőruháját miután felvette leült a padra és várta az edző megjelenését. Szigorú ember volt, mégis kedves és jó szándékú. Deannek mindig mindenben segített, hiszen szerette a fiút tanítani, mert az értelmes volt, nem pedig szerencsétlen, mint a többi fiú a csapatban.
- Fiúk! Esküszöm nektek hogy a lajhár hozzátok képest kapkodó idegbeteg! Mire vártok még? Nyomás kifelé!- toppant be az edző síppal a szájában és abba erősen belefújt, mikor meglátta a lustálkodó diákokat. Az öltözőt a sipító hang töltötte be, de ez őt egyáltalán nem foglalkoztatta. Dean volt az első aki felállt és tisztességesen kifelé vette az irányt, ám a férfi nem engedte őt ki csak miután a többiek voltak szívesek kifáradni.

- Roberts! - szólította a fiút a vezetéknevén mikor már négy szem közt beszéltek- Felhívtak engem és értesítettek, hogy a legutóbbi versenyben amiben két hónapja játszottál teljesen lenyűgözted a zsűrit. Így azt mondták, hogy esélyes vagy megnyerni az ösztöndíjat!
Dean hitetlenkedve nézett a férfira, és akarva vagy akaratlanul is mosolyba kúszott a szája. Nem akarta felfogni, amit hall, és nehezen tudta elhinni. Ő a szegény falusi fiú megnyeri az ösztöndíjat, amiből akár kihúzhatja családját a nyomorból. Nem fog előfordulni az, hogy a szülők titkolják azt, hogy azért nem esznek napokig, hogy az ő gyomruk tele legyen. Sokkal jobb élet kínálkozik fel előtte és ő azt emelt fővel el is fogadja.

- Köszönöm tanár úr.- felelte a fiú miután megtalálta a hangját a megdöbbenése után.
- Ne nekem köszönd fiam, hanem magadnak. Kiérdemelted.- veregette hátba tanítványát, majd faképnél hagyta azt, és indult megtartani az órát a további diákjainak. Dean pár perc elteltével csatlakozott hozzájuk és újabb meccs vette kezdetét. Ám most a fiúk sem voltak annyira elbambulva, mint legutóbb, mikor a nyálukat csorgatták egy helyben a lányok után. Sokkal ügyesebben és gyorsabban mozogtak. A labda gyorsan került be a kosárba. Habár most nem a lányokkal játszottak, hanem az ő csapatukat szedték ketté, de azért ez is játék.
Lana és a többi lány mindeközben izmaikat nyújtották, és a fiúkat lesték miközben azok éppen kosaraztak. Lana megbabonázva figyelte Deant, ahogyan az csapattársaival kijátszotta az ellenfelet, ahogyan az izmos felsőtestére rátapadt a feszes ujjatlan póló. Szája önkénytelenül is mosolyra húzódott. A lányok már azon kapták magukat, hogy valóságos szurkolók lettek belőlük. Az Evans lány egyértelműen a Roberts fiú pártján állt, s annak minden mozdulatát csillogó szemekkel követte. Nagyon megkedvelte a napok során a fiút, s habár az nem igazán nézett rá mindig jó szemmel ő kitartott, és talán egy picit meg is kedveltette magát vele, mert megvigasztalta.

- Hajrá Dean!- kiáltotta el magát, amire az érintett fiú odakapta a fejét, Lana barátságosan elmosolyodott, s biccentett neki, majd megismételte mondatát. A Roberts fiú megrázta a fejét, mintha civakodna saját gondolataival, majd folytatta a játékot.

Deant sorra lepte meg az Evans lány tettei. Először az, hogy vígasztalni próbálta, utána szurkol neki a kosármeccsen. Soha nem nézte volna ki belőle ezt a fiú, bár megfordult a fejében, hogy ezt azért csinálja, hogy megkapja őt, hogy utána összetörhesse, s mivel ő megfogadta, hogy ezt az örömöt soha nem fogja megadni a lánynak, ezért nem fog úgy tekinteni rá, mint régebben a többi ismerősére, barátként. Viszont újra gondolatai közé kúszott az az idegesítő és színtiszta igaz monológ amit Lana mondott neki. "Fiatal vagy, jóképű, szorgalmas és kedves, minden lány egy hozzád hasonlóról álmodik". Az lehet, de neki csak egy lány kell, de azt már sohasem kaphatja vissza. Igazat adott Lananak abban, hogy el kell szakadnia a múlttól, a rémálmoktól melyek éjszakánként gyötrik, de nem fog közeledni a lányhoz, azt már nem. Ő nem ér annyit mint Lucy - gondolta magában.

Valójában hiába gondolta azt amit, de Lucy és Lana sok mindenben hasonlítottak. A hajuk színe, a pillantásuk amiket ráemelnek, a vagyon, hogy bármikor bárhol az egész világot megtudnák vásárolni, s a kedvességük, hiszen kedves gesztus volt az Evans lánytól az, hogy vigaszt nyújtott neki, mikor látta rajta, hogy mennyire megviselte halott barátnője emléke. De ezeket az érveket soha nem lett volna képes Dean beismerni. Gondolatait az edző sípolása zavarta meg.
- Komolyan ilyen bénák vagytok?! - kiáltotta torka szakadtából, így a szurkolók hangja is lecsöndesedett- Hihetetlen, hogy lehettek ennyire analfabéták. Megesküszöm nektek, a nagyanyám jobban kosarazik nálatok.
- Tanár úr! Mi jók voltunk, Roberts volt az, aki az egészet végig bénázta!- csattant föl az egyik fiú a csapatból, mert nem volt kedve tűrni azt, hogy az edző porig alázza őket, miközben nem ők szúrták el.
- Na ide figyelj Tom! A múltkor, te voltál az egyik, aki éppen hogy csaknem a padlót nyaldosta, és csak vánszorogni tudtál, míg Dean az egész csapat helyett egyedül megnyerte a meccset, szóval bagoly mondja verébnek, hogy nagyfejű! Gyerünk vissza a pályára! Játék!- fújt bele a sípjába miután kiosztotta a fiút, aki miután visszakullogott a pályára csalódottan és felháborodva edzője szavain.

- Dean, te pedig ne gondolkodj annyit a pályán. Nem figyelsz! Te vagy mindannyiótok között az egyik legjobb, szóval ne alacsonyodj le ezek szintjére csoda, ha megtudják normálisan fogni a labdát!- biztatta a fiút, aki bólintásképpen jelezte, hogy megértette tanárja szavait.

A meccs most már hibátlanul folyt, a tanulók is kellőképpen figyelték a mozdulatokat így kikerülve pár dobást az ellenfél javára. A szurkoló lányok is már lelkesen ujjongtak és tapsolták a csapatokat. Míg Lana csak mosolyogva a Roberts fiút nézte, ahogyan az társaival együtt dobálta befelé a labdát a kosárba.
A meccs végeztével a tanulók kifáradva vánszorogtak be az öltözőkbe ahol vettek egy frissítő zuhanyt és felöltöztek a ruhájukba.

Deant nem érdekelte most egyáltalán a kosármeccs, vagy társai mutogatása felé, hogy ő milyen módon baltázott el mindent, a fejében csak az ösztöndíj járt. Kihúzhatja családját a nyomorból, vagy, ha házukra egy kis simításokra lenne szükség saját pénzükön csinálhatják meg. Nem kell az, hogy egy gazdag idióta különböző alapítvány hülyeségekkel terhelje meg őket, mert ők saját maguk is képesek megtenni azt amire nekik szükségük van, hiszen ha kínkeservesen is meg kell dolgozni a pénzükért, akkor sem szorulnak mások segítségére, s erre mérhetetlenül büszke volt. Lanaval sem szándékozott törődni, mert való igaz, hogy már nem volt szálka a szemében a lány, de akkor sem akart vele cseverészni, mert az nem ő volt, és még mindig ott volt az a bökkenő, hogy az kihasználhatja őt.
- Dean! -. hallotta meg az Evans lány kiabálását.
- Igen?- torpant meg bevárva a kiáltozót.
- Engedd meg, hogy elsőként gratuláljak! Rászolgáltál!- nyújtotta kezét Lana mosolyogva.
- Hogy érted? - kérdezte értetlenül a fiú, mert nem tudta mire céloz ezzel a másik.
- Az ösztöndíj!- magyarázta a lány nagyot nevetve.
- Honnan tudsz róla?- nyelt nagyot a fiú, mert azt érezte, hogy most valami rossz információt fognak vele közölni, aminek ő nem igazán fog örülni, sőt...

- Az edző mondta. Tudod én vagyok a segítő férfi lánya.- forgatta meg szemeit a lány száj húzogatva, mintha nem tetszene neki ez a felállás, mondjuk nem is annyira érdekelte, hogy ki is az apja.
- Khmm... hát akkor köszönöm- fogadta el a felé nyújtott jobbot.
- Nincs mit- felelte mosolyogva a lány- Egyébként jól játszottál. Szerintem annak a másik fiúnak egyáltalán nem volt igaza, nagyon jó voltál- közölte elvigyorodva Lana, miközben Dean bólintott egy aprót- Egyébként szeretnék neked mondani valamit vagy is inkább kérdezni.
- Mit?- kérdezte a Roberts fiú, bár neki még mindig az az örömhír volt az eszében, hogy esélyes az ösztöndíjra.
- Azon gondolkodtam, hogy talán elmehetnénk valahová. Mármint Ashley, Aaron, te és én- magyarázta a lány.
Dean meglepődött, erre valóban nem számított, de mivel nem akarta látni az Evans fiút, valamint Lanaval sem volt még fényes kapcsolata ezért illedelmesen visszautasította.
- Semmi probléma. Csak ennyit szerettem volna mondani. - felelte a lány, majd megfordult és indulni készült ám valami az eszébe jutott így újra megszólalt.
- Dean! Akkor mi most már, mármint mi barátok ?- csillantak föl Lana csokoládé barna szemei.
- Barátok- válaszolt a fiú semleges hangnemben, majd távozóra fogta a dolgot.