Az embereket néhány apró ismertetőjegy alapján ismerhetjük meg, amit tudunk rólunk, és ezeket áteresztjük egy személyes szűrőn. Saját tudatunk tölti ki a személyiségükhöz hozzájáruló űröket, amiket van, hogy olykor csak mi táplálunk bele az egyénbe. De kik valójában, azok, akiket ismerünk? Mi a lényegük? Az a szörnyű igazságtalanság, hogy soha nem tudhatjuk meg, hogy a másik kicsoda, és valójában mi rejtőzik benne a lelke mélyén. Mást nem tehetünk, mint felfegyverkezzük magunkat azzal, amit igaznak hiszünk: az érzéseinkkel. Boldogság, félelelem, barátság, szerelem, düh, ezek mind az agy vezérlőrendszerei, és ha bízunk bennük, akkor segítenek megtalálni azt, amit keresünk: a helyes útvonalat a boldogsághoz és Kai pontosan ezt tette.
Minden gátlását levetkőzve, amint megtudta, hogy a lányt, akit tanulótársaként látogat milyen helyre vitte a barátja, felfoghatatlan düh terjedt szét az ereiben. Szikrázó szemekkel, durván kinyomta a telefonját, majd a táskáját a vállára dobva intett egyet Mr. Atkinnak és távozott volna a tanteremből, ám a tanár megálljt parancsolt neki.
- Mr. Lassiter, Ön nem gondolja, hogy óra van?
- Bocs, de most dolgom van - szűrte ki nehezen a fogai közül a fiú, miközben kezeit a mellkasa előtt összekulcsolta. Az osztályfőnök szemöldöke egészen a homlokáig szaladt. Pályafutása során nem látott még ennyire szemtelen és sziporkázó fiút.
- Talán bocsánat! - javította ki a férfi.
- Nekem erre nincs időm! - legyintett Kai, mialatt kezeit a kilincsre helyezte és egy pillanat múlva már hűlt helye volt a teremben. Alex keze nyomban a levegőbe emelkedett, de a tanár ügyet sem vetve rá ugyanúgy az elsiető diákja helyét nézte, majd megvakarva tarkóját elővette a kis noteszát és feljegyezte, hogy a mai naptól kezdve nyomban be kell szereznie valami filctollat, amivel a homlokára írhatja, hogy " Hahó, én vagyok a tanár, kérlek ne tűnj el az órám közepén! " .
