Egy héttel később
Belépni abba a csöndbe, amit a város testesített meg reggel fél hétkor egy ködös november reggel, lábát megvetemedett betonjárdára tenni és kikandikáló fűcsomók közt lépkedni, zsebre vágott kézzel átvágni a csend sodrásain: ez volt Kaiden Lassiter legcsendesebb időtöltése. Meg-megállt egy-két kereszteződésnél, és végig kémlelt a négy irányba elnyúló járdák hosszú holdfényes csíkjain, hogy eldöntse merről jöhet a lány. Az utca néma, hosszú és üres volt, csak a saját árnyéka suhant rajta, akár egy héja vetülete egy vidéki tájon. Még sose járt erre gyalog.
- Elkéstem? - kérdezte a mellette álló házakat, majd a karórájára pillantott. - Fél hét lesz öt perc múlva, még biztosan nem indulhatott el, legalábbis remélem - súgta mintegy magának, majd befordult az egyik mellékutcába, hogy kis kört leírva a Roberts ház felé induljon. Alig egysaroknyira járt a céljától, amikor hirtelen szélcsengő csilingelésére lett figyelmes. Abigail zárta épp be maga mögött a ház ajtaját. Kabátban, melegítőnadrágban és kesztyűben volt, a haját összefogta, a fülében pedig Beyonce énekelte frissen és érzelmekkel telítetten a Sweet Dreams-t. A levegőben kristályos dér lebegett, csípte az orrot, a tüdő pedig égett tőle, akár a karácsonyfa. Érezni lehetett, ahogy a hideg fények felgyulladnak és kialszanak, és az összes ágat láthatatlan hó húzza le.
Kaiden elégedetten hallgatta, hogy a puha cipője halkan áttolakszik a leveleken, hideg-halk füttyöt engedett ki a fogai között, néha felkapott egy-egy levelet, és a lányt követve tépkedte szét őket s hagyta, hogy a szél vigye magával az ősz egy kirakós darabját. Egy kicsit megállt, amikor a másik is tétován nézte a munkába induló embereket, talán egy pillanatra el is gondolkozott, hogy milyen helyzetben lehetnek, milyen gonddal küszködtek, vagy épp minek örültek, de ez alig egy másodperc töredéke volt, mert utána tovább indult. A járda egy különös göröngyös részén botladozott. A betont virágok és fű fedték el. Később egy csendes kereszteződéshez ért el, ahol két főút vágott át a városon. Elérkezettnek látta a pillanatot, hogy felfedje magát, ezért olyan csendben, ahogyan azt ember kivitelezni tudja oda futott a lány mögé, és hátulról befogta a száját.
Abigail felsikított ijedtében, de a lapátkezek, melyek az ajkához szorultak, elnyomták a hangot.
- Jó reggelt! - súgott a lány fülébe Kaiden. Abigail akaratán kívül jólesően felsóhajtott a hang hallatán, a fiú meleg leheletétől libabőrös lett. Összemosolyogtak, amikor egy kicsit arrébb botorkáltak egymástól. Mielőtt eldöntötte, hogy levonatozik hozzá, eldöntötte, hogy mit fog tenni, de ahogy a lány szürkés szemeibe nézett teljesen kiment a fejéből. Nemigen tudta, hogy mit csinál, mert a fagyos szélben, csak álldogálltak egymással szemben. A keze fázott csak, máskülönben olyan melege volt, hogy majd szétszakadt benne az ideg.
- Jobb lesz, ha indulok - lehellte a lány, de a forgalomtól hiányos utcában tökéletesen kivehetőek voltak a szavai, bár ebben nagyban közrejátszott az is, hogy a fiú nem volt hajlandó levenni ajkairól a szemét.
- Maradj velem még - fonta át ujjait a lány keskeny csuklóján, miközben összerázkódott a hideg hatására. - Van kedved kocogni velem? - jutott eszébe immár a terve további része. - Kérlek!
Abigail nem válaszolt, csak megiramodott, meg sem állt egészen a következő kereszteződésig, ahol az egyik padra készült leülni, de fiú gyorsabb volt, hiába fájt a lába, így a lány az ölébe huppant le. Felnevetett, de miután ráébredt, hogy hol is ül, azonnal felpattant. Az arca lángokban állt, tekintete mindenhol megakadt, csak Kain nem, kerülte őt. Arrébb sétált, néhányszor nekiesett egy hosszú kerítésnek, de nem bukott fel. Kait mulattatta a másikból kihozott zavar.
- Gyere már vissza! Hé, - a lány után eredt, megfogta kesztyűs kezeit, az egyiket a vállához vezette, a másikat pedig saját kezével kulcsolta át. A fülhallgatón megosztozva ringtak oda-vissza. Abigail mosolyogva lehajtotta a fejét, Kaiden pedig ajkaiba harapva lehelt lágy csókot a lány feje búbjára. - Nincs is szebb, mint szabadban táncolni egy őszi reggelen. Az utolsó őszi reggelen.
Abigail a felismeréstől hátrahőkölt és izzott a szemében a kíváncsiság.
- Ez a történetből van, amit írtam, igaz? - Kaiden bólintott, majd közelebb vonta magához a lányt, aki újra hátra lépett. - Ho-honnan tudod, hogy ez áll benne?
- A múltkor ezt a részletet olvastam a füzetedből - hazudott, de ezt a lány még csak nem is sejtette.
- Ne haragudj, de nekem ez nem megy! - Abigail hátrább lépett, arca véresen komoly volt és Kai tudta, hogy a mai nap kemény lesz számára. - Nem tudom elfelejteni, hogy két héten át teljesen hülyének néztél és hónapokon át szivattatok a barátaiddal, sajnálom, de ezt nehéz csak úgy elfelejteni, még ha rólad is van szó - derűs mosolyának nyoma sem volt, hátat fordított a fiúnak és ezúttal hazafelé vette az irányt. A reggeli futás az utóbbi pár hét alatt megszokottá vált számára, és habár sokáig csak Kaiden miatt csinálta, de rájött, hogy ezt önmagáért kell megtennie, hogy saját magának bizonyítson és teljes életet éljen szégyenkezés nélkül. Nem árulta még el senkinek, de máris több kilót fogyott a diétával és a futással, mint az elmúlt év alatt. Habár ő az a lány, aki a városban sosem találja sehol a helyét, leginkább a saját gondolatainak nem tudott igazat adni, hisz az egyik fele odáig volt Kaidenért, és elolvadt attól, ahogy a múlthét délután, és a mai nap is viselkedett vele, míg a másik fele dühös volt rá, és legszívesebben Robertshez nem méltóan köpködte volna körbe a fiút.
Az állomáson állt, miközben a reggeli vonatot várta, amikor a padon ülő fiúhoz lépett.
- Szia, leülhetek? - kérdezte kedvesen, majd amikor a fiú ránézett és bólintott, leült. - Mit olvasol? - pillantott a kezében tartott könyvre.
- Scifit. Legalább fél órája ezt az egy oldalt olvasom, mert olyan ideges vagyok, hogy egy szót sem fogok fel belőle - szólalt meg a fiú kisvártatva, mogyoróbarna szeme csillogott, szája pedig mosolyra húzodott, amikor a kezét nyújtotta. - Egyébként Tommy vagyok, és te?
- Abigail - rázta meg a kezét, majd automatikusan elpirult, ahogyan a fiú közelebb húzódott hozzá és testük közé helyezte a könyvet, mintha az ő táskájába rakta volna. Abigail elolvasta a címet, majd elnevette magát. - Stephen King, hm? Na igen, mindig is imádtam A remény rabjait.
- Ne szívass, komolyan? - Tommy szemei hatalmasra tágultak, titkolni sem tudta volna, hogy meglepődött. Nem nézte volna ki a lányból, hogy ilyeneket olvas. - Azt hittem, hogy Nicholas Sparks legnagyobb rajongója vagy.
- Mi tagadás, szeretem a könyveit, de azért néha jó kilépni a megszokott dolgokból. Olvastad már Orson Scott Cardtól a Végjátékot? - úgy suttogja a könyvcímet, mintha legalább állami titok volna, ami felderíti a fiút.
- Persze, azt mindenki ismeri, imádom! - felnevet és elrakja a könyvét a táskájába, majd feláll, mert a hangosbemondó értesít mindenkit a vonat érkezéséről. - Jön a vonatom, mennem kell.
- Én is ezzel megyek - mutatott Abigail a síneken fékező vonatra. Tommy maga elé engedte Abigailt, amikor az felszállt a szerelvényre, majd követte őt az ülésekig, ahol szemben foglalt vele helyet. A táskáját kicipzározva kihúzott belőle egy szendvicset és falatozni kezdett.
- Jó étvágyat! - kuncogott a lány, majd kibámult az ablakon. Még sötét volt, bár ez nem meglepő novemberben, korán reggel. Épp kezdett felkelni a nap, és nem bírta ki, hogy ne azt figyelje. Bámulatosnak találta.
- Köszönöm! Van még onnan, ahonnan ez jött, megkínálhatlak eggyel? - Tommy már nyúlt volna a következő szendvicsért, de Abigail a fejét rázta. Gondolnia kellett a diétára, mivel már reggelizett.
- Nem kérek, de azért köszi! - udvariasan mosolygott rá, majd újra az ablak túloldalára tekintett. - Olyan gyönyörű, ugye? - kérdezte a fiút, aki a reggeli evéssel összemorzsázta a kockás inge gallérját, illetve a félig összehúzott fekete, bőrkabátját.
- Igen, szerintem is - felelte Tommy úgy, hogy ki sem nézett az ablakon, helyette a lányon legeltette a szemét. Aranyosnak látta azt a gyermeki örömöt, ami kora reggel áradt belőle. - Van egy nyaralónk innen körülbelül 20 km-re, Piedmont Hills-ben, van ott egy dombvidék, amiről tökéletes kilátás nyílik kora reggel a napfelkeltére, bár én általában a naplementét szoktam csak látni, mert folyton elalszom - felnevetett, majd kidobta a szendvicse csomagolását.
- Eszméletlen lehet!
- Az is, ha egyszer gondolod, szívesen megmutatom, már persze, ha nem gond - ajánlkozott a fiú, mire Abigail zavarba jött. Elpiruló arcát lehajtotta, majd feszülten felnevetett. - Nem muszáj, ha nem szeretnéd.
- Jaj, dehogy! Csak váratlanul ért és amúgy is mindentől zavarba jövök.
- Ez aranyos - Tommy elbűvölő mosollyal nézett a lányra, aki egyáltalán nem gondolta volna, hogy ennél vörösebb fejjel tud kinézni. Kínosan érezte magát, ezért eltakarta az arcát és a tenyerébe röhögött.
- Most biztosan zakkantnak nézel - dünnyögte még mindig a tenyerébe.
- A legkevésbé sem - nevetett fel a fiú is, majd Abigail kezeiért nyúlt, hogy elvegye az arca elől. - Így már jobb.
Eközben a vonat fület sértő hanggal fékezett. Abigal leszálláshoz készülődött és meglepődve tapaszta, hogy Tommy is.
- Suliba mész te is? - kérdezte a fiút, aki a száját harapdálva bólintott.
- Igen - válaszolta kimérten, látszott rajta, hogy ideges, pont annyira, mint amikor a könyvet olvasta a padon. Leszállás után a suli felé kellett menniük, gyalog indultak felfelé az állomásról.
- Csak nem te is az Evergreenbe jársz? - kérdezte a lány, majd örömittasan lépkedett tovább, miután a fiú bólintott. - Még sosem láttalak.
- Ma van az első napom - Tommy feltűnően ideges volt, ezért a lány próbálta másfelé terelni a témát.
- Akkor sokat találkozunk majd a szünetekben - a mosolya a fiúra is átragadt. Boldognak látszottak, egészen addig, amíg egy ismerős fekete autó el nem hajtott mellettük. A sofőr rájuk dudált és lassított azzal a szándékkal, hogy felveszi a lányt. Azonban amikor David látta, hogy Abigail nem egyedül van összevonta a szemöldökét, intett egyet, majd meggondolva magát inkább tovább hajtott.
- Ismered? - Tommy kétkedve nézett a fekete kocsi után, ami után Abigail megjegyezte magának, hogy feltétlenül rá kell szólnia Davidre, hogy ha nem akar ő is a kórházba kerülni, ne menjen 80-nál nagyobb sebességgel.
- Igen, barátok vagyunk
- Ahogyan rám nézett nem vagyok benne biztos, hogy velem is jóban lesz - nevette el magát a fiú, majd amikor végre felértek a suliba megállt a portánál és egy pillanatra elgondolkozott. Levette a táskáját a válláról és kutatni kezdett benne. Pillanatokkal később egy papírhalmot húzott ki belőle, majd az egyik üresre felírta a telefonszámát és odaadta a lánynak, a többit a mellkasához szorította. - Nem bánnám, ha később felhívnál. Rendes vagy, szívesen lógnék még veled, viszont most a titkárságra kell mennem néhány papírt elrendezni. A szünetben majd találkozunk - óvatos mosollyal az arcán hagyta ott a lányt, aki a legközelebbi lépcsőn kezdett el felfelé baktatni. Nem sok barátja volt, de ahogy múlt az idő, egyre több, akik közzé már Tommy is tartozik. Megkedvelte őt, és ahogy a jelek mutatják neki sincs ellenére Abigail.
A lány az osztályba belépve csendesen köszönt, majd leült a helyére. Elővette a telefonját, hogy a cetlin szereplő telefonszámot elmentse rajta, amikor valaki megállt a padjával szemben és megkocogtatta a vállát. A lány mosolygott, amikor felpillantott és meglátta a barátját, a másikról egyáltalán nem rítt le a boldogság.
- Beszélhetnénk? - kérdezte David, majd kimentek az osztályból a folyosón lévő korláthoz. A hangja feszült volt és rekedtes, ahogyan megpróbálta kifejezni magát. - Ki volt az, akivel jöttél? - nem kerülgette a forró kását, egyből kimondta, ami a szívét nyomta. Abigail tudta, hogy a fiú nem fogja a véleményét mézes mázas körítéssel mondani, de nem gondolta, hogy ennyire feszélyezné majd Tommy barátsága, amely felé irányult.
- Az új fiú, Tommy a neve. Rendes tag és kiváló ízlése van könyvek terén - a Roberts lány szemmel láthatóan boldog volt, viszont David csak kényszeredetten tudott mosolyogni rá. Összevont szemöldökkel szuggerálta Abit, akit mintha kicseréltek volna, mind külsőleg mind belsőleg, hiszen a szemét kiemelte a szemhéjpúder és a szempillaspirál, tökéletesen kerek arcát halvány pír borította, és sehol sem látszottak a pattanások. A folyton lekonyuló ajkak helyét mosoly vette át és ha ez Davidnek feltűnt, akkor bizony másnak is.
- Aha, biztos jó fej - a fiú túl szófukar lett és ezt a lány is észrevette, ezért megérintette a karját, hogy beszélésre bírja.
- Talán rosszat mondtam?
- Nem - felelte David. Pillanatokon belül apró, figyelemfelkeltő köhécselést hallottak maguk mellől, Isabell volt az.
- Hogy van Görény? - intézte kérdését a fiú felé, persze nem azért, mert annyira érdekelte Kaiden hogyléte, csak pusztán reménykedett benne, hogy már alulról szagolja az ibolyát.
- Él és virul - válaszolt Abigail a barátja helyett, aki felhúzott szemöldökkel meredt rá. Kíváncsi volt miből maradt ki, amiről nem kapott tájékoztatást egyik féltől sem.
- Kár - húzta el a száját Isabell, majd nagyot ásítva nyújtózkodott egyet. - Olyan szarul aludtam.
- Azért drága Sáti, mert nem velem voltál - karolta át a lány vállát a semmiből előkerülő Alex.
- Ja, ha így lett volna, akkor még otthon hánynék - kibontakozott a Peterson fiú karjaiból és inkább lefelé nézelődött. - De ha még egyszer így mersz hívni, letörölöm azt az undorító mosolyt a képedről - nézett a fiú csokoládébarna íriszeibe, amikben látta a saját vérszomjas tükörképét, ami egy szempillantás alatt kikaparná a másik szemét.
- És a szektádat is felhívod hozzá, vagy egyedül támadsz rám, te rusnya vadállat? - nézett kihívóan a lányra, aki a füle mögé igazította szőke tincsét, megnyalta az alsó ajkát és már szinte támadó üzemmódba csapott volna át, ha Abigail meg nem fogja a karját és szorít rajta egyet, mondván, hogy kettesben szeretne vele beszélni. Félrevonta őt, és az elmúlt másfél hét eseményeit felvázolta számára, azonban nem olyan reakciót kapott a másiktól, amilyenre ő számított. Isabell egyszerűen kiröhögte.
- Ez most komoly? Kitörte a nyakát, hogy érted menjen? Szerenádozott? És még ma reggel is Rómeónak érezte magát? - Isabell őszintén nevetett, olyannyira, hogy még a könnye is kicsordult. - De szánalmas -jegyezte meg. - Gondolom rögtön a nyakába ugrottál!
- A szerenád után felpofoztam, ma pedig elküldtem, valahogy nem akartam most látni. Annyit sírtam miatta és most kicsit örülni is akartam, meg amúgy is szobafogságban voltam - a szőke lány arcán az őszinte meglepődés és büszkeség látszott, el volt ragadtatva a padtársa bátorságától.
- Ejha, nem semmi vagy! Bár láttam volna azt a pofont! - újra nevetett, talán egész évben nem nevetett ennyit és ennyire hangosan, ahogyan a mai nap folyamán. Ma minden olyan más volt, megváltozott valami, csak nem tudta, hogy micsoda, vagy kicsoda, de aztán rájött, hogy ő maga érezte magát erősebbnek és bátrabbnak és sokkal kevésbé elesettnek. Saját magára is büszke volt azért, mert érezte, hogy van tartása és már nem tűnik úgy, mintha azonnal Kaiden lábai elé csúszna egyetlen mosolyáért.
- Még apa is megdicsért miatta - nevetett Abigail. - Végig nézte az ablakból, aztán vigyorogva felhozott nekem egy bögre kakaót és utána együtt filmeztünk.
Percekkel később a csengő éles hangja süvített végig az iskolában. A folyosón lévő tömeg betódult a termekbe, ahol már Kaiden is bent volt és habár ezúttal csak a helyén ült és az ökörködő Milant figyelte, mégis mintha valahol máshol járt volna. Abigail ezúttal nem nézett rá, csak bement a terembe, leült és Isabellnek mesélt a filmről, amelyet az apukájával nézett. Aztán egy pillanattal később úgy gondolta, hogy küld egy SMS-t Tommynak.
- Elkéstem? - kérdezte a mellette álló házakat, majd a karórájára pillantott. - Fél hét lesz öt perc múlva, még biztosan nem indulhatott el, legalábbis remélem - súgta mintegy magának, majd befordult az egyik mellékutcába, hogy kis kört leírva a Roberts ház felé induljon. Alig egysaroknyira járt a céljától, amikor hirtelen szélcsengő csilingelésére lett figyelmes. Abigail zárta épp be maga mögött a ház ajtaját. Kabátban, melegítőnadrágban és kesztyűben volt, a haját összefogta, a fülében pedig Beyonce énekelte frissen és érzelmekkel telítetten a Sweet Dreams-t. A levegőben kristályos dér lebegett, csípte az orrot, a tüdő pedig égett tőle, akár a karácsonyfa. Érezni lehetett, ahogy a hideg fények felgyulladnak és kialszanak, és az összes ágat láthatatlan hó húzza le.Kaiden elégedetten hallgatta, hogy a puha cipője halkan áttolakszik a leveleken, hideg-halk füttyöt engedett ki a fogai között, néha felkapott egy-egy levelet, és a lányt követve tépkedte szét őket s hagyta, hogy a szél vigye magával az ősz egy kirakós darabját. Egy kicsit megállt, amikor a másik is tétován nézte a munkába induló embereket, talán egy pillanatra el is gondolkozott, hogy milyen helyzetben lehetnek, milyen gonddal küszködtek, vagy épp minek örültek, de ez alig egy másodperc töredéke volt, mert utána tovább indult. A járda egy különös göröngyös részén botladozott. A betont virágok és fű fedték el. Később egy csendes kereszteződéshez ért el, ahol két főút vágott át a városon. Elérkezettnek látta a pillanatot, hogy felfedje magát, ezért olyan csendben, ahogyan azt ember kivitelezni tudja oda futott a lány mögé, és hátulról befogta a száját.
Abigail felsikított ijedtében, de a lapátkezek, melyek az ajkához szorultak, elnyomták a hangot.
- Jó reggelt! - súgott a lány fülébe Kaiden. Abigail akaratán kívül jólesően felsóhajtott a hang hallatán, a fiú meleg leheletétől libabőrös lett. Összemosolyogtak, amikor egy kicsit arrébb botorkáltak egymástól. Mielőtt eldöntötte, hogy levonatozik hozzá, eldöntötte, hogy mit fog tenni, de ahogy a lány szürkés szemeibe nézett teljesen kiment a fejéből. Nemigen tudta, hogy mit csinál, mert a fagyos szélben, csak álldogálltak egymással szemben. A keze fázott csak, máskülönben olyan melege volt, hogy majd szétszakadt benne az ideg.
- Jobb lesz, ha indulok - lehellte a lány, de a forgalomtól hiányos utcában tökéletesen kivehetőek voltak a szavai, bár ebben nagyban közrejátszott az is, hogy a fiú nem volt hajlandó levenni ajkairól a szemét.
- Maradj velem még - fonta át ujjait a lány keskeny csuklóján, miközben összerázkódott a hideg hatására. - Van kedved kocogni velem? - jutott eszébe immár a terve további része. - Kérlek!
Abigail nem válaszolt, csak megiramodott, meg sem állt egészen a következő kereszteződésig, ahol az egyik padra készült leülni, de fiú gyorsabb volt, hiába fájt a lába, így a lány az ölébe huppant le. Felnevetett, de miután ráébredt, hogy hol is ül, azonnal felpattant. Az arca lángokban állt, tekintete mindenhol megakadt, csak Kain nem, kerülte őt. Arrébb sétált, néhányszor nekiesett egy hosszú kerítésnek, de nem bukott fel. Kait mulattatta a másikból kihozott zavar.
- Gyere már vissza! Hé, - a lány után eredt, megfogta kesztyűs kezeit, az egyiket a vállához vezette, a másikat pedig saját kezével kulcsolta át. A fülhallgatón megosztozva ringtak oda-vissza. Abigail mosolyogva lehajtotta a fejét, Kaiden pedig ajkaiba harapva lehelt lágy csókot a lány feje búbjára. - Nincs is szebb, mint szabadban táncolni egy őszi reggelen. Az utolsó őszi reggelen.
Abigail a felismeréstől hátrahőkölt és izzott a szemében a kíváncsiság.
- Ez a történetből van, amit írtam, igaz? - Kaiden bólintott, majd közelebb vonta magához a lányt, aki újra hátra lépett. - Ho-honnan tudod, hogy ez áll benne?
- A múltkor ezt a részletet olvastam a füzetedből - hazudott, de ezt a lány még csak nem is sejtette.
- Ne haragudj, de nekem ez nem megy! - Abigail hátrább lépett, arca véresen komoly volt és Kai tudta, hogy a mai nap kemény lesz számára. - Nem tudom elfelejteni, hogy két héten át teljesen hülyének néztél és hónapokon át szivattatok a barátaiddal, sajnálom, de ezt nehéz csak úgy elfelejteni, még ha rólad is van szó - derűs mosolyának nyoma sem volt, hátat fordított a fiúnak és ezúttal hazafelé vette az irányt. A reggeli futás az utóbbi pár hét alatt megszokottá vált számára, és habár sokáig csak Kaiden miatt csinálta, de rájött, hogy ezt önmagáért kell megtennie, hogy saját magának bizonyítson és teljes életet éljen szégyenkezés nélkül. Nem árulta még el senkinek, de máris több kilót fogyott a diétával és a futással, mint az elmúlt év alatt. Habár ő az a lány, aki a városban sosem találja sehol a helyét, leginkább a saját gondolatainak nem tudott igazat adni, hisz az egyik fele odáig volt Kaidenért, és elolvadt attól, ahogy a múlthét délután, és a mai nap is viselkedett vele, míg a másik fele dühös volt rá, és legszívesebben Robertshez nem méltóan köpködte volna körbe a fiút.
Az állomáson állt, miközben a reggeli vonatot várta, amikor a padon ülő fiúhoz lépett.
- Szia, leülhetek? - kérdezte kedvesen, majd amikor a fiú ránézett és bólintott, leült. - Mit olvasol? - pillantott a kezében tartott könyvre.
- Abigail - rázta meg a kezét, majd automatikusan elpirult, ahogyan a fiú közelebb húzódott hozzá és testük közé helyezte a könyvet, mintha az ő táskájába rakta volna. Abigail elolvasta a címet, majd elnevette magát. - Stephen King, hm? Na igen, mindig is imádtam A remény rabjait.
- Ne szívass, komolyan? - Tommy szemei hatalmasra tágultak, titkolni sem tudta volna, hogy meglepődött. Nem nézte volna ki a lányból, hogy ilyeneket olvas. - Azt hittem, hogy Nicholas Sparks legnagyobb rajongója vagy.
- Mi tagadás, szeretem a könyveit, de azért néha jó kilépni a megszokott dolgokból. Olvastad már Orson Scott Cardtól a Végjátékot? - úgy suttogja a könyvcímet, mintha legalább állami titok volna, ami felderíti a fiút.
- Persze, azt mindenki ismeri, imádom! - felnevet és elrakja a könyvét a táskájába, majd feláll, mert a hangosbemondó értesít mindenkit a vonat érkezéséről. - Jön a vonatom, mennem kell.
- Én is ezzel megyek - mutatott Abigail a síneken fékező vonatra. Tommy maga elé engedte Abigailt, amikor az felszállt a szerelvényre, majd követte őt az ülésekig, ahol szemben foglalt vele helyet. A táskáját kicipzározva kihúzott belőle egy szendvicset és falatozni kezdett.
- Jó étvágyat! - kuncogott a lány, majd kibámult az ablakon. Még sötét volt, bár ez nem meglepő novemberben, korán reggel. Épp kezdett felkelni a nap, és nem bírta ki, hogy ne azt figyelje. Bámulatosnak találta.
- Köszönöm! Van még onnan, ahonnan ez jött, megkínálhatlak eggyel? - Tommy már nyúlt volna a következő szendvicsért, de Abigail a fejét rázta. Gondolnia kellett a diétára, mivel már reggelizett.
- Nem kérek, de azért köszi! - udvariasan mosolygott rá, majd újra az ablak túloldalára tekintett. - Olyan gyönyörű, ugye? - kérdezte a fiút, aki a reggeli evéssel összemorzsázta a kockás inge gallérját, illetve a félig összehúzott fekete, bőrkabátját.
- Igen, szerintem is - felelte Tommy úgy, hogy ki sem nézett az ablakon, helyette a lányon legeltette a szemét. Aranyosnak látta azt a gyermeki örömöt, ami kora reggel áradt belőle. - Van egy nyaralónk innen körülbelül 20 km-re, Piedmont Hills-ben, van ott egy dombvidék, amiről tökéletes kilátás nyílik kora reggel a napfelkeltére, bár én általában a naplementét szoktam csak látni, mert folyton elalszom - felnevetett, majd kidobta a szendvicse csomagolását.
- Eszméletlen lehet!
- Az is, ha egyszer gondolod, szívesen megmutatom, már persze, ha nem gond - ajánlkozott a fiú, mire Abigail zavarba jött. Elpiruló arcát lehajtotta, majd feszülten felnevetett. - Nem muszáj, ha nem szeretnéd.
- Jaj, dehogy! Csak váratlanul ért és amúgy is mindentől zavarba jövök.
- Ez aranyos - Tommy elbűvölő mosollyal nézett a lányra, aki egyáltalán nem gondolta volna, hogy ennél vörösebb fejjel tud kinézni. Kínosan érezte magát, ezért eltakarta az arcát és a tenyerébe röhögött.
- Most biztosan zakkantnak nézel - dünnyögte még mindig a tenyerébe.
- A legkevésbé sem - nevetett fel a fiú is, majd Abigail kezeiért nyúlt, hogy elvegye az arca elől. - Így már jobb.
Eközben a vonat fület sértő hanggal fékezett. Abigal leszálláshoz készülődött és meglepődve tapaszta, hogy Tommy is.
- Suliba mész te is? - kérdezte a fiút, aki a száját harapdálva bólintott.
- Igen - válaszolta kimérten, látszott rajta, hogy ideges, pont annyira, mint amikor a könyvet olvasta a padon. Leszállás után a suli felé kellett menniük, gyalog indultak felfelé az állomásról.
- Csak nem te is az Evergreenbe jársz? - kérdezte a lány, majd örömittasan lépkedett tovább, miután a fiú bólintott. - Még sosem láttalak.
- Ma van az első napom - Tommy feltűnően ideges volt, ezért a lány próbálta másfelé terelni a témát.
- Akkor sokat találkozunk majd a szünetekben - a mosolya a fiúra is átragadt. Boldognak látszottak, egészen addig, amíg egy ismerős fekete autó el nem hajtott mellettük. A sofőr rájuk dudált és lassított azzal a szándékkal, hogy felveszi a lányt. Azonban amikor David látta, hogy Abigail nem egyedül van összevonta a szemöldökét, intett egyet, majd meggondolva magát inkább tovább hajtott.
- Ismered? - Tommy kétkedve nézett a fekete kocsi után, ami után Abigail megjegyezte magának, hogy feltétlenül rá kell szólnia Davidre, hogy ha nem akar ő is a kórházba kerülni, ne menjen 80-nál nagyobb sebességgel.
- Igen, barátok vagyunk
- Ahogyan rám nézett nem vagyok benne biztos, hogy velem is jóban lesz - nevette el magát a fiú, majd amikor végre felértek a suliba megállt a portánál és egy pillanatra elgondolkozott. Levette a táskáját a válláról és kutatni kezdett benne. Pillanatokkal később egy papírhalmot húzott ki belőle, majd az egyik üresre felírta a telefonszámát és odaadta a lánynak, a többit a mellkasához szorította. - Nem bánnám, ha később felhívnál. Rendes vagy, szívesen lógnék még veled, viszont most a titkárságra kell mennem néhány papírt elrendezni. A szünetben majd találkozunk - óvatos mosollyal az arcán hagyta ott a lányt, aki a legközelebbi lépcsőn kezdett el felfelé baktatni. Nem sok barátja volt, de ahogy múlt az idő, egyre több, akik közzé már Tommy is tartozik. Megkedvelte őt, és ahogy a jelek mutatják neki sincs ellenére Abigail.
A lány az osztályba belépve csendesen köszönt, majd leült a helyére. Elővette a telefonját, hogy a cetlin szereplő telefonszámot elmentse rajta, amikor valaki megállt a padjával szemben és megkocogtatta a vállát. A lány mosolygott, amikor felpillantott és meglátta a barátját, a másikról egyáltalán nem rítt le a boldogság.
- Beszélhetnénk? - kérdezte David, majd kimentek az osztályból a folyosón lévő korláthoz. A hangja feszült volt és rekedtes, ahogyan megpróbálta kifejezni magát. - Ki volt az, akivel jöttél? - nem kerülgette a forró kását, egyből kimondta, ami a szívét nyomta. Abigail tudta, hogy a fiú nem fogja a véleményét mézes mázas körítéssel mondani, de nem gondolta, hogy ennyire feszélyezné majd Tommy barátsága, amely felé irányult.
- Az új fiú, Tommy a neve. Rendes tag és kiváló ízlése van könyvek terén - a Roberts lány szemmel láthatóan boldog volt, viszont David csak kényszeredetten tudott mosolyogni rá. Összevont szemöldökkel szuggerálta Abit, akit mintha kicseréltek volna, mind külsőleg mind belsőleg, hiszen a szemét kiemelte a szemhéjpúder és a szempillaspirál, tökéletesen kerek arcát halvány pír borította, és sehol sem látszottak a pattanások. A folyton lekonyuló ajkak helyét mosoly vette át és ha ez Davidnek feltűnt, akkor bizony másnak is.
- Aha, biztos jó fej - a fiú túl szófukar lett és ezt a lány is észrevette, ezért megérintette a karját, hogy beszélésre bírja.
- Talán rosszat mondtam?
- Nem - felelte David. Pillanatokon belül apró, figyelemfelkeltő köhécselést hallottak maguk mellől, Isabell volt az.
- Hogy van Görény? - intézte kérdését a fiú felé, persze nem azért, mert annyira érdekelte Kaiden hogyléte, csak pusztán reménykedett benne, hogy már alulról szagolja az ibolyát.
- Él és virul - válaszolt Abigail a barátja helyett, aki felhúzott szemöldökkel meredt rá. Kíváncsi volt miből maradt ki, amiről nem kapott tájékoztatást egyik féltől sem.
- Kár - húzta el a száját Isabell, majd nagyot ásítva nyújtózkodott egyet. - Olyan szarul aludtam.
- Azért drága Sáti, mert nem velem voltál - karolta át a lány vállát a semmiből előkerülő Alex.
- Ja, ha így lett volna, akkor még otthon hánynék - kibontakozott a Peterson fiú karjaiból és inkább lefelé nézelődött. - De ha még egyszer így mersz hívni, letörölöm azt az undorító mosolyt a képedről - nézett a fiú csokoládébarna íriszeibe, amikben látta a saját vérszomjas tükörképét, ami egy szempillantás alatt kikaparná a másik szemét.
- És a szektádat is felhívod hozzá, vagy egyedül támadsz rám, te rusnya vadállat? - nézett kihívóan a lányra, aki a füle mögé igazította szőke tincsét, megnyalta az alsó ajkát és már szinte támadó üzemmódba csapott volna át, ha Abigail meg nem fogja a karját és szorít rajta egyet, mondván, hogy kettesben szeretne vele beszélni. Félrevonta őt, és az elmúlt másfél hét eseményeit felvázolta számára, azonban nem olyan reakciót kapott a másiktól, amilyenre ő számított. Isabell egyszerűen kiröhögte.
- Ez most komoly? Kitörte a nyakát, hogy érted menjen? Szerenádozott? És még ma reggel is Rómeónak érezte magát? - Isabell őszintén nevetett, olyannyira, hogy még a könnye is kicsordult. - De szánalmas -jegyezte meg. - Gondolom rögtön a nyakába ugrottál!
- A szerenád után felpofoztam, ma pedig elküldtem, valahogy nem akartam most látni. Annyit sírtam miatta és most kicsit örülni is akartam, meg amúgy is szobafogságban voltam - a szőke lány arcán az őszinte meglepődés és büszkeség látszott, el volt ragadtatva a padtársa bátorságától.
- Ejha, nem semmi vagy! Bár láttam volna azt a pofont! - újra nevetett, talán egész évben nem nevetett ennyit és ennyire hangosan, ahogyan a mai nap folyamán. Ma minden olyan más volt, megváltozott valami, csak nem tudta, hogy micsoda, vagy kicsoda, de aztán rájött, hogy ő maga érezte magát erősebbnek és bátrabbnak és sokkal kevésbé elesettnek. Saját magára is büszke volt azért, mert érezte, hogy van tartása és már nem tűnik úgy, mintha azonnal Kaiden lábai elé csúszna egyetlen mosolyáért.
- Még apa is megdicsért miatta - nevetett Abigail. - Végig nézte az ablakból, aztán vigyorogva felhozott nekem egy bögre kakaót és utána együtt filmeztünk.
Percekkel később a csengő éles hangja süvített végig az iskolában. A folyosón lévő tömeg betódult a termekbe, ahol már Kaiden is bent volt és habár ezúttal csak a helyén ült és az ökörködő Milant figyelte, mégis mintha valahol máshol járt volna. Abigail ezúttal nem nézett rá, csak bement a terembe, leült és Isabellnek mesélt a filmről, amelyet az apukájával nézett. Aztán egy pillanattal később úgy gondolta, hogy küld egy SMS-t Tommynak.
Minden oké? Meg vagy a papírokkal? -Abigail
Nem kellett sokat várnia, mert a válasz azonnal érkezett.
Igen, mindjárt bemutatnak az osztálynak is. Basszus, kurva ideges vagyok! -T
Abigail felnevetett a telefonját bámulva, majd gyorsan bepötyögte a választ.
Nyugi! Szünetben találkozunk, itt vagyok a 2. emeleten. Ügyes legyél! Csak gondolj a Végjátékra, és rendben leszel! Te leszel Ender, a könyörtelen! -Abigail
Tudta, hogy erre a fiú azonnal válaszolni fog, hiszen ezt nem lehet szó nélkül hagyni. És milyen igaza volt.
Na persze, mindig is arra vágytam, hogy egy pszichopata legyek! Te nem aludtad ki magad! Vagy talán beszívtál, míg nem figyeltem? :) - T
Ebben a pillanatban pedig nyílt az ajtó és a tanár helyett maga Tommy lépett be, Mr. Atkinnal a nyomában. Egy ideig a földet kémlelte, majd amikor feltekintett nyomban Abigailen akadt meg a tekintete és mosolyt csalt az arcára, amikor a lány diszkréten rákacsintott ezzel is bátorítva őt.
- Talán ez még jobb is, mint a szünet - szólt Abigailhez, mire az osztály kíváncsian figyelte a két delikvenst. Kaiden megszorította a pad oldalát és halálos tekintettel tüntette ki az új tanulót. - Sziasztok, Thomas Hill vagyok, de mindenki csak Tommynak, vagy Tomnak hív.
- Üdvözöllek az egész osztály nevében! - mosolygott rá Mr. Atkin. - Kérlek mesélj magadról egy kicsit! Miért jöttél ide, mit szeretsz csinálni, mik a terveid a jövőre nézve? - Tommy zavarba jött a kérdéshalomtól, de kihúzta magát, megköszörülte a torkát és egyenesen Abigail szemébe nézett.
- Az apám munkahelyet váltott, ezért el kellett költöznünk és ezért járok most ide. Általában maketteket készítek, vagy olvasok. A jövőre nézve nem sok tervem van, többnyire a mának élek - közölte mosolyogva, mire a padok közül valakiből röhögés tört felszínre.
- Alex Peterson, megtennéd, hogy csöndben maradsz? - szólt rá az osztályfőnök, amivel a fiú egy pillanatig sem törődött.
- De tanár úr, mondja már meg Jerrynek, hogy nem csak Mú és Sáti van itt. Hozzánk is szólhatna annyit, hogy cső csumi mizu, vagy ilyesmi - Alex titokban Kaidenre kacsintott, aki rávigyorgott, majd újra Tomra irányította a figyelmét.
- Mr. Peterson fogja vissza... - Mr. Atkin Tommy segítségére sietett volna, azonban a fiú belefojtotta a szót. Nem kellett soha félteni, ahogy ezúttal sem.
- A nevem Tom és nem Jerry, lehet, hogy rohadt viccesnek érzed magad, de egyáltalán nem vagy az. Egyébként csak kérdezz, ha szeretnél rólam tudni valamit, szívesen válaszolok mindenre - a fiúra kacsintott, akinek grimaszba rándult az arca.
- Kérlek foglalj helyet! Van hátul hely Harry mellett - mutatott az említett srác felé, aki azonnal levette a mellette lévő székről a táskáját és maga mellé engedte Tommyt. A fiú Harry felé fordult, adott neki egy pacsit, majd jó hangosan, hogy Alex is hallja megszólalt.
- Cső csumi, mizu?
Abigail nevetve hátrafordult, hogy lássa a padsor végén ülő Tommyt, azonban a kilátást gátolta Kaiden, aki csalódottan követte a lány tekintetét. Tommy nem törődött a Lassiter fiúval, csak lazán rákacsintott a vonatos társára. Kaiden sötéten figyelte őt, majd ránézett Abigailre és látta, hogy a lány a felhők felett jár három méterrel, boldog.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése