1. fejezet - Első a család

„Aki nem dolgozik ne is egyék" tartja a mondás, amit a falusi szegény emberek nagyon is igaznak találnak, hisz mindig e szerint éltek, mégsem adatott meg nekik, amire vágytak. Így van ezzel az öttagú Roberts család is. Ők igencsak nyomorúságos körülmények között éltek, míg a család feje, Robert állást nem kapott, hogy a polgármester földjét művelje nap, mint nap a tűző nap ártalmait állva. Tekintettel arra, hogy semmiféle traktorja és ekéje nem volt, ezért a szántás-vetés folyamatát a férfi egyedül végezte el, természetesen kézzel. A földterület alig egy nyár alatt hihetetlenül sok terményt kezdett termelni, így az aratáskor rengeteg búzát, kukoricát és árpát takarított be a polgármester javára. Josh Peterson polgármesterúr teljes mértékben megvolt elégedve a férfi munkájával, ezért úgy döntött megajándékozza őt a földnek egy csekély részével, no meg egy szép kis csekkel, melynek kamatoztatásával Robertnek nem volt problémája a számlákkal és az állatok eledelének megvásárlásával. Ennek ellenére még az óvó karjaiban cseperedett három gyerek, melyeket továbbra is etetni, ruházni kellett, de mégis mérhetetlenül büszke volt rájuk és tudta, hogy sosem volt egyetlen olyan alkalom sem, hogy szégyenkeznie kellett volna miattuk, pláne a legidősebbre, a fiára, Deanre.

Dean Roberts élete sosem folyt zökkenőmentesen, de mindig megoldotta az adódó problémákat. Pici, kisiskolás kora óta az a szüleit bálványozta és ezzel sosem hagyott fel, ezért úgy gondolta, hogy a sok tehernek kitett anyjának és apjának el kél a segítség a háznál, ezért igyekezett ő is gondozni a karámokban lévő állatokat, hogy azok minél nagyobbak és egészségesebbek legyenek, hogy aztán levágják és eladásra kínálják őket. Ezzel szemben egyáltalán nem volt ő rossz tanuló sem, hisz kiváló sportemberként és csaknem kitűnő átlaggal az embernek azért már van mire büszkének lennie, de ő erre egyáltalán nem is gondolt. Lelki szemei előtt a jövője állt, hogy a családját tökéletesen eltudja majd látni a későbbiekben, hogy ő is olyan legyen, mint az ő által nagyrabecsült apja, viszont ő többet akart kínálni a még koránt sem tervezett gyermekeinek. Hiszen tizennyolc évesen az ember még ráér tervezni, ezzel szemben ő már készen akart állni a kis jövevényre, még akkor is, ha még az anyját sem ismerte. Ez csak egy apró bukkanó lenne, hiszen népszerűsége az egekben volt... legalábbis egy ideig, aztán minden a feje tetejére állt. Dean, a gimi jóképű sportolója egyszerűen összeomlott egy váratlan esemény miatt és teljesen magába zárkózott, viszont a jegyei még a kelleténél is jobbak lettek, valamint a sporteredménye is fantasztikus volt, igazán készen állt az ösztöndíjra. Legalábbis arra hajtott, azt szerette volna a legjobban, viszont természetesen csak a családja után. A család az első, mindig, minden körülmények között.

- Dean! - érzékelt egy vékony, gyermeki hangot, majd egy süppedést az ágyában, közvetlenül a sajátja mellett, sőt, ami azt illeti egy kicsit a takaró alatti kezére is térdeltek, viszont esze ágában sem volt ezt szóvá tenni, tekintve, hogy azonnal tudta kivel van dolga, kit kell megleckéztetnie, azért, mert megmerészelte azt a súlyos, megbocsáthatatlan bűnt tenni, hogy hajnalok hajnalán felkelti őt a tökéletes álomvilágából. A kisebbik húga, Emily, aki egyébként még alig négy éves volt, mégis a ház mindig fantasztikusan szuperáló vekkere volt, hisz minden egyes szóba jövő alkalommal ő ébresztgette a családot - Dean! Ébjesztő! - kiabált bele bátyja fülébe. - Hajjod? Héj! - rázogatta meg legidősebb testvérét a vállánál fogva, aki szándékosan nem nyitotta ki a szemeit, és tette azt, amit nagyon szeretett: húzta az agyát kisebbik húgának. - Dean, nyisd ki! - tette apró ujjait testvére szemére, és úgy próbálta felnyitni a szemét, viszont a fiúnak egyáltalán nem állt még szándékában felkelni, hiszen akkor Emily kérné a szokásos jó reggelt pusziját, amiért volt olyan kedves és felébresztte, sőt még fizikai érintkezést is biztosított annak érdekében, hogy az éppen szenvedő alany valóban éber legyen, miután ő megjelenik, ezek után elvárta, hogy ne csak lecsapják őt, mint egy legyet, ahogyan általában egy ébresztővel szokás bánni, hanem egy jól megérdemelt cuppanós puszit nyomjanak az arcára, azért ez nem nagy kár azért a sok álmos emberért. - Jól van, ha nem fogadsz szót, akkor megmondajak anyának - felelte durcásan, majd leugrott az ágyról, és egyenest az édesanyjához sietett, hogy beárulhassa a bátyját, amiért az volt olyan szemtelen, hogy nem fogadott neki szót. Ez pedig rossz dolog, hiszen a szülei is megmondták, hogy mindig szót kell fogadni, bár azt nem érezték szükségesnek, hogy indokolják, hogy kinek és mikor, így Emilytől nem állt messze a feltételezés, hogy mivel ő a legkisebb a családban, ezért bizonyára a ház asszonyaként rá hárul az összes felelősség, hogy móresre tanítsa, aki ellen mer neki szegülni, de ezt természetesen csakis az anyja engedélyével.

Mary, miközben hallgatta kislánya panaszkodását jót nevetett rajta és inkább amolyan elhallgatás céljaként adott neki egy szendvicset, amit a lány jóízűen elfogyasztott és telihassal sokkal fárasztóbb beszélni, így inkább csöndben figyelte édesanyja tevékenységét a konyhában.

Ezalatt az idő alatt Dean úgy ugrott ki az ágyából, mintha valami hirtelen belészúródott volna, de természetesen semmi hasonló nem történt, csak indult elkezdeni a napját. Így magára vett gyorsan pár megfelelő ruhát, ami egy egyszerű póló és egy melegítőnadrágnak felelt meg, aztán indult kifelé, hogy elkezdje az állatokat megetetni és kitakarítani alóluk, valamint ahol szükséges szalmát rakni alájuk, hisz kora tavasszal azért még nincs teljesen meleg, így az állatok azzal melegedtek fel. Az ilyesfajta induláskor a fiú egyáltalán nem szokott lezuhanyozni, hiszen pocséklásnak tartja, elvégre minek, ha mire visszaér újra bűzölögni fog, mert átveszi a ruhája és a haja az állatok csöppet sem kellemesnek mondható szagát.

- Szejintem ezt nem úgy kell Édesanya - jegyezte meg Emily, amikor látta, hogy az említett családtag milyen merényletet próbál elkövetni az ő pirítósával. - Fúj, vaj! Én inkább mogyojókjémet kéjek rá - mosolygott lelkesen és könyörgő szemeit az anyjára emelte, aki nagyon jól ismerte a gyerekét, ezért tisztában volt vele, hogy nincs az a cukor és baba, amiért a lány elfogyasztaná a mogyorókrémes pirítóst. - Anya! Ez nem vajóság, amit csináltok! Egyik sem fogad nekem szót!

- Miért hercegnőm, mi a valóság? - kapta fel karjaiba húgát Dean, és úgy kezdett körbe-körbe forogni, aminek hatására a lány haragja egy szempillantás alatt elszállt, mégsem akarta, hogy csak úgy büntetés nélkül megússza azt a súlyos dolgot, amit nem rég elkövetett ellene. Lerakta lányt a földre, aki ezután magában picit elszontyolodott, hogy már nem élvezheti ki azt a helyzetet, hogy ő egy élő ringlispíl.

- Ilyet többé ne mejészelj csinálni, mert meg foglak vejni, és utána nyavalyoghatsz nekem, nem fog éjdekelni! - mutatta kezével a fenyegető jelzést, miután a fiú bólintott, és szórakozottan kiment elvégezni a reggeli munkát. Egyenest a kecskékhez és tehenekhez ment, akiknek adott inni vizet és friss növényt, többek közt füvet. Utána átment a tyúkólba, ahol Mary szokta gondozni a baromfikat, de ezúttal megspórolta neki a munkát és összeszedte alóluk a frissen tojt, meleg tojásokat, melyet bevitt egy tálkában, majd még megnézte a kismalacokat is, amiket apja éppen akkor etetett meg egy kis cumisüvegből, ugyanis a malacok anyja sajnálatos módon elpusztult.

Köszönésképpen biccentett apjának és megsimogatta az egyik kismalac fejét, majd bement lezuhanyozni. Levette a piszkos ruhákat, amiket a szennyeskosárba dobott, majd beállt a zuhany alá. Bedörzsölte kidolgozott testét kedvenc, kókuszos tusfürdőjével, majd a haját samponnal és hagyta, hogy lemossa a víz és áztassa a bőrét. Jól eső érzés fogta el, amikor a meleg, csaknem forró vízcseppek hozzáértek a bőréhez. Nagyot sóhajtott, amikor úgy vélte, ideje kiszállni, mert nem fogják győzni kifizetni, ha olyan sokáig tusol. Kikászálódott a régi zuhanykabinból, majd fölvette az iskolai ruháját, megdörzsölte törölközővel a haját, majd a bepárásodott tükörbe nézett, ahol beletúrt a vizes hajába, aztán úgy döntött úgy hagyja, lesz ideje a hajának megszáradni. Egy kis nedves hajtól csak nem betegszik le az ember, nemde?

Belerakta a táskájába az edzőruháját, amiben kosarazni szokott, majd kiment a konyhába, ahol idősebbik húgának, Ashleynek adott egy puszit a feje búbjára köszönésképpen, hisz még csak ma látta őt először. Megevett ő is egy pirítóst, majd  vállára vette az iskolatáskáját, és megvárva tizenhét éves húgát, Ashleyt együtt gyalogoltak el a suliba. Húga is olyan volt, mint maga Dean, rengeteget dolgozott, csak ő házon belül. Viszont neki már voltak barátai, habár nem sok, de voltak, mert nem húzott föl maga köré falakat, ahogy bátyja, de közelében sem volt a teljesítményének. Ahogy megérkeztek a suliba, igazi forgalmat véltek felfedezni, mint a nagyvárosokban lévő dugó, ami eléggé szokatlan látvány egy kis faluban.

Dean, húgával a nyomában, áttuszkolta magukat a tömegen, közben látta, hogy aki vagy ami iránt ilyen nagy figyelmet szentelnek, az egy tűzpiros sportautó, valamint egy lány. A fiú végigmérte a szőke lányt, akin egy olyan fekete tűsarkú cipő volt, aminek még a látványát se tudták volna kifizetni. Egy lángvörös csőnadrág - amit Ashley csillogó szemekkel bámult, ugyanis ő is pont ilyenre vágyott -, valamint egy mély kivágású, fehér póló, amiből éppen, hogy csak nem buggyantak ki a formás mellei. A fiúk szinte nyálcsorgatva bámulták a kocsit és persze a lányt, közben egyik másik igyekezte őt becserkészni is, ám pár mosolyon kívül egyebet nem ért el. A lányok pedig élvezettel csacsogtak a sportautónak dőlve az újdonsült diákkal, akinek már a megjelenése is felforgatta az iskola életét.

Dean forgatta a szemeit, hisz ő rögtön levágta, hogy ő lenne az az új diák, akiről majd egy hónapja áradozik az igazgatójuk, valamint tanáraik. Látta az új diákon, hogy egy igazi cicababával van dolguk, viszont ő nem állta körbe, hogy ott lábatlankodjon a nagy semmiért, mert őt hidegen hagyta a szőkeség. Elkönyvelte magában, hogy egy hétnél tovább úgy sem fog tovább maradni, hisz csak rá kell nézni, ő nem az ilyen körülményekhez van szokva. Nem értette, mit kereshet itt, és, hogy egyáltalán meddig szándékozik itt maradni. De tudta, hogy maximum egy hét, annyi kell ahhoz, hogy itt hagyja a pláza hiányában nélkülöző falut.