2013. március 29., péntek

11.fejezet - Keserű pillanatok

Dean gyors léptekkel haladt Leonard Evans felé, aki éppen egyik munkását szidta. A Roberts fiú megállt a férfi háta mögött várván, hogy az mielőbb befejezi a szidást, és hajlandó lesz rá figyelni. Amint ez megtörtént szinte tapintható volt közöttük a feszültség. Leonard fekete öltönye, nagy termete, kissé borostás arca lealacsonyította Deant, de ez őt a legkevésbé sem érdekelte, hiszen számára nem a külső és a pénz volt a lényeg.
- Jó napot Mr. Evans!
- Fiam! Mi dolgod velem?- kérdezte a férfi, miközben végig mérte a fiút, nem volt annak farmernadrágja sem divatos inge csak egy egyszerű melegítő alsó,valamint egy póló.
- Az apám beszélt önnel telefonon a tegnapi nap során, és megszeretném kérni, hogy a  szomszédainkat is hagyja békében élni, mert ők sem szeretnék ha át alakítanák a házukat.
Leonard felhúzta a szemöldökét, mintha nem is tudna azokról a dolgokról amikről az imént Dean beszélt.
- Fiam, én nem beszéltem tegnap senkivel sem- válaszolta fintorgatva, mert nem gondolta volna, hogy ilyen emberek is vannak, akik visszautasítanak ilyen nagyszerű ajánlatot, hogy felújítsanak -teljesen ingyen- minden házat.
A Roberts fiú is meglepődött a válaszon, mert tisztában volt vele, hogy valóban beszélt Leonarddal Robert, hiszen ő is fültanúja volt a telefonálásnak.
- Már megbocsásson de igenis beszélt, én is hallottam. Az apám délutáni órákban hívta önt.
- A délutáni órákban fiam, én éppen a barátnőmnél voltam ...valószínűleg picit elszaladt velem a ló ivás terén!
Dean meglepődött, nem gondolta volna, hogy a férfi egy egész délutánt arra szánt, hogy a barátnőjével iszogasson. Bár, aki megteheti...
- Akkor gondolom megérti, hogy nem szeretnénk, ha a mi és egyben szomszédaink házát felújítanák- közölte nemes egyszerűséggel várván a válasszal.
- Megértem, de először árulj el nekem valamit...
- Mondja csak!
- Miért akarjátok romokban hagyni a házatokat?
Dean nem akart hinni a fülének. Nem elég pofátlanság, hogy nem emlékszik arra, hogy tegnap miket művelt, és milyen hangnemet váltott az ő apjával, de még van képe megkérdezni, hogy miért nem engedik, hogy hozzá érjenek a házukhoz.
- Tudja- lépett közelebb a férfihoz- Nincs szükségünk a segítségükre, a saját lábunkra tudunk állni.Valamint az a sok házunkba fektetett munka, a sok nevetgélés miközben építgettünk ezt-azt elvész, és egy idegen nyúl bele a tulajdonunkba, és ezt mi nem tudjuk el viselni, mert mintha az emlék is homályba veszne ez által.
Leonard elgondolkozott a fiú szavain, sőt a fejében egyre csak annak szavai víz hangoztak. Mikor a fiú elment elismerte magában, hogy ez már valóban egy igazi család, összetartanak jóban rosszban...
A Roberts fiú táskájával együtt kereste a megfelelő tantermet a következő órája színhelyéül. Mikor beért a kémia terembe azonnal leült a helyére.Meg várta míg az összes tanuló megjelenik a helységben, s remélte titkon, hogy az Evans lány nem lesz közöttük. Pech! gondolta magában, mikor az említett szőkeség betoppant, de most rendkívül szomorú volt a megszokott boldogságához képest. A jelenlévők mind a nevét kezdték el kiáltozni, miszerint már nagyon várták őt, ám most a lányt ez láthatóan csöppet sem érdekelte. Lana lassú léptekkel indult meg Dean felé lesütött szemekkel, szíve zakatolt,mint egy gépfegyver. Fájtak neki a fiú szavai, miszerint gyűlöli őt és azt, hogy gazdag családból származik, ezért elhatározott egy olyan tervet, amelyet kötelesnek talált megvalósítani. Nagyot sóhajtott mikor csöndesen elment a fiú mellett, aki megcsóválta a fejét jelezvén nem tetszését a lány felé. Lana leült a Dean mögötti pad székére, s próbált úgy viselkedni, ami talán elfogadhatóbb a fiú számára. Őrültségnek tartotta, hogy egyetlen fiú miatt teszi ezt, mikor ezreket megkaphatott volna, de valamiért túlságosan felkeltette a Robertsék a figyelmét. Valamiért tudatosult benne az a bosszantó tény, hogy jobban meg akarja őket ismerni, főleg a kosaras fiút. Egyszerűen mindent tudni akart róla és a családjáról. Arra már rájött, hogy nem akarnak függni másoktól és nem szeretik, ha jótékonykodnak rajtuk, s ezt a fejébe véste, de a többit -mit akar elérni az életben? Mi neki a legfontosabb?- megakarta tudni a lehető leghamarabb. S hiába közeledett hozzá a csábítási módszereivel nem ért el semmit, s ez rendkívül bosszantotta, de már nem érdekelte, az hogy Dean a kutyája legyen, csak az hogy megismerhesse. Látta a fiún, hogy sokat jelent neki a családja, s ezt nagyon tisztelte benne. Neki sosem volt olyan megértő a családja, mert valaki mindig balhézni akart, s így sosem volt nyugalom. Bár titkon vágyott rá, hogy minden megváltozik, de tudta, hogy ez nem ilyen egyszerű. Mikor beült a padba tanulás helyett, inkább gondolkozásra szánta magát.S hiába tért be a tanár az osztályba őt hidegen hagyta ez az egész tanulás, hiszen bármit tesz, nem fog rossz jegyet kapni, mert a falu életét ő és a családja teszik "könnyebbé". A tanár az óra alatt valóban nem szólt rá a lányra, hiszen egyrészt a munkáját kockáztatta volna, mert köztudott lett, hogy Lana apja és az igazgató egész jól kijönnek, vagyis Mr.Cooper ezt állította. Lana az egész negyvenöt perc alatt mást se csinált, mint vívódott magával, miközben megbabonázva bámulta Dean hátát. Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy miért ilyen elutasító vele Dean, mi köze lenne neki a volt barátnőjéhez. Miért hasonlítja a lányhoz? Egy rossz szóval nem bántotta meg az emlékét, mégis a fiú úgy tekint rá, mintha Lucy emlékét a földbe tiporta volna. Viszont ő csak megakarta mondani neki, hogy ne legyen ilyen magába zárkózó. Tudta, hogy felfoghatatlanul fáj neki, hogy szerelme meghalt, de senki sem hozhatja vissza, muszáj túl tennie magát rajta, hiszen nem gyászolhatja örökké. Találni fog az életben egy másik lányt, akibe beleszeret, s éli tovább az életét. Nem kell beletemetkeznie ezekbe a gyászos érzésekbe. Nem kell elzárkóznia a világ elől. Tárja ki a szívét másoknak.

A lányt a csengő hangja ébresztette ki gondolataiból.

Lassan tápászkodott fel a padból, vállára vette iskolatáskáját, s elindult az ajtó irányába. Dean is hasonlóan cselekedett így lehetetlen volt, hogy ne találkozzon tekintetük. Más valószínűleg Lana helyében azon nyomban elkapta volna a tekintetét, de ő nem így tett, állta a fiú pillantását. A Roberts fiú megforgatva a szemét indult el a szünetére, míg a lány szorosan utána. Igaz, hogy fájt neki minden egyes pillantása, ahogyan azok a csokoládé barna szemek az övébe fúródtak, de nem tehetett mást, mint tűrni a szúró fájdalmat a mellkasában. Vett egy mély levegőt, s a fiú után eredt. Szinte csetlett botlott, de csöppet sem érdekelte. Valamiért egyszerűen kötelesnek érezte magát, hogy megmentse a fiút attól a nyomasztó érzéstől melyet Lucy halála okozott számára.
- Dean!- kiáltott utána, de fiú még egy válaszra sem méltatta, csak ment, mint egy őrült.
Lana utána igyekezett, egyszerűen bosszantotta az a tény, hogy a fiú tudomást sem vesz róla, míg ő töri magát azért, hogy boldog legyen. De nem akarta ezt az orra alá dörgölni, hiszen nem kérte, hogy segítsen neki, hanem ő akart teljesen önszántából valamilyen érthetetlen oknál fogva. Miután sikerült utol érni Deant, megragadta a fiú karját, aki nagy nehezen felé fordult, s szikrákat szóró szemeivel tudatni, hogy nem érdekli a lány mondandója.
- Beszélnünk kell- motyogta Lana, miközben a fiú felhúzta a szemöldökét várván, hogy akkor mondja, és végre elmehessen onnan, mert valami oknál fogva abszolút nem érdekelte a lány és erről igazán nem tehetett, mélyen megsértette Lana őt mikor Lucyról beszélt, és hogy az emléke őt tönkre teszi.
- Nem hinném, hogy lenne miről! - felelte durván Dean, leakarta rázni a lányt már az első pillanattól fogva, de valamiért annál jobban tapadt rá ez a porcelánbaba külsejű nőszemély. Megfordult, s sétált volna tovább, de a lány útját állta.
- De igenis van! Figyelj, tudom, hogy nagyon fáj erről beszélned, de kérlek hallgass meg!
- Nem tudsz te semmit! Egy alávaló nőszemély vagy, kiszeded belőlem,hogy mi történt a múltamban és most az orrom alá dörgölöd?!- sziszegte dühösen a fiú a szavakat, amiket már nem bírt magában tartani.
- Dean, figyelj! Higgadj le, rendben?- fogta meg a fiút vállánál fogva, és megnyugtatóan kezdett beszélni vele, aki válaszként csak felhorkant- Lucyról szeretnék veled beszélni- beszélt a lehető leghalkabban a lány és még Deannek is megkellett erőltetnie a fülét, hogy hallja.
- Ne merd őt a szádra venni. Ő más mint te... - szorította ökölbe a fájdalomtól Dean, hangja is keserűséget tartalmazott, és teste is megfeszült. Nem akart halott szerelmére gondolni, de akkor is úgy érezte magát, mintha a jéghideg kés éles pengéjét szúrták volna szívébe. Még élt benne elevenen az az emlék, amikor megtudta Lucytól, hogy a lány valójában haldoklik, s ezt nem akarta feleleveníti, de ez lehetetlen volt, mert még mindig fájtak neki azok keserű pillanatok.

2 évvel ezelőtt

Dean békésen pihent a televíziót nézve mellkasán szerelmével a hatalmas puha franciaágyon. A lehető legboldogabb volt, hiszen minden jó összejött neki, család, szerelem és az anyagi helyzetük is minimálisra növekedett. Átölelte a szőke szépséget, aki mindennél többet jelentett számára, s beszívta annak finom jázmin illatú haját.
- Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek?- dünnyögte mellkasának a lány.
- Tudom kicsim, és én is téged...- húzta föl magához a lányt, s szenvedélyesen megcsókolta, végig pásztázta Lucy nyakát és vállát, aki ujjaival végig szántotta Dean haját.
- És azt is tudod, hogy sosem hagynálak el igaz?- csókolta hevesen a lány, miközben a fiú dünnyögött egy "igen, persze" és folytatta előbbi tevékenykedését. Dean kezei Lucy pólója alá csúsztak, mialatt maga alá temette a lányt.
- És hogy sosem okoznék neked csalódást?- kérdezte tovább a Stone lány, miközben próbálta elrejteni a kék szeméből előbuggyanó kövér könnycseppet. Fogalma sem volt, hogy hogyan mondja el a szeretett fiúnak azt amire most elszánta magát, de muszáj volt vele ezt megbeszélnie.
- Persze, hogy tudom, és én sem okoznék neked soha- adott egy apró puszit a szájára a fiú.
- Dean, beszélnünk kell- teltek meg könnyel a szőkeség ragyogó kék szemei, hangja is rekedtes volt. Szíve sajgott, hogy pár pillanat, s olyan hírt kell közölnie a fiúval, hogy az legrosszabb esetben még bele is rokkanhat, vagy, ami esetleg még annál is rosszabb követi őt oda ahová megy.
- Kincsem ne sírj, nincs semmi baj...- törölte le kezével a lány arcán legördülő sós cseppeket.
- De sajnos van...- harapdálta szája szélét a lány, miközben torka elszorult a sírástól, mert szerelmét el kell hogy hagyja- Dean, én... haldoklom- remegett meg szája széle, miközben könnyzápor lepte el szemeit.
Dean alig akart hinni a fülének. Szája kiszáradt, s szíve is zakatolt. A bőre falfehér lett.
- Tessék?- kérdezett vissza, hátha az előbbi szavakat megmásítja, de nem, a tényként közölt fizikai fájdalom érte őt, s egyszeriben nem tudta mihez kezdjen. Legszívesebben őrjöngött volna, mikor felfogta a szavak jelentését. Hogy nem kényeztetheti tovább Lucy ajkait. Nem szívhatja be annak jázmin illatú haját Nem érintheti bársonyos bőrét. Nem nézhet bele azokba a tengerkék szemekbe, melyekbe már az első pillanatokban beleszeretett.
- Haldoklom Dean...- suttogta újra a lány, miközben a szája remegett, szeméből könnyáradat folyt miközben félt a fiú reakciójától, mert már évek óta egy párt alkottak, nem csak pár hetes kalandot, s féltette Deant, hogy hülyeséget fog tenni, és a legszörnyűbbet követi el amit ember tehet, miszerint öngyilkosságra szánja el magát
- Nem- csóválta meg a fejét a fiú- Az nem lehet!- csillantak föl az ő szemében is a könnyek, száját összeszorította, s várta, hogy a lány mondjon valamit, de nem mondott, csak szorosabban ölelte magához.

Olyan szorosan ölelték át egymást, mintha az életük múlott volna rajta.

- Sajnálom... Rákos beteg vagyok- nyelt nagyot Lucy, miközben ajkait szorosan a fiúéra tapasztotta.
- Ne hagyj itt egyedül kérlek!- remegett a fiú szája, s torka is elszorult, úgy érezte belehal abba amit most érzett. Szomorúság, bánat, gyötrelem. Szörnyű érzések hada.
- Ne beszélj badarságokat. Nem leszel egyedül, hiszen itt a családod- nyugtatta, bár ez fölösleges volt, mert Dean szívébe most hatalmas kést döfött, s félt, hogy a vérző seb nem fog begyógyulni, hanem őt fogja követni a halálba, amit persze nem akart.
- Miért nem mondtad hamarabb?- nyöszörögte a fiú.
- Mert... gyógyíthatatlan, apa elherdált rengeteg pénzt fölöslegesen és nem akartam hogy hónapokon keresztül szenvedj emiatt, így jobbnak láttam nem szólni róla.
Dean megértette a lány indokát. Mégis fájt neki. Nem hibáztatta Lucyt, mert nem tehetett róla, hogy halálos beteg, de nem akarta őt elveszíteni.
- Mennyi időd van még hátra?- kérdezte kisvártatva.
- Az orvosok szerint egy hónap vagy annál kevesebb...

Napjainkban

Lana torka is elszorult. Óvatos léptekkel indult meg a fiú felé, s hozzásimulva átölelte őt.
- Igazán sajnálom- suttogta annak fülébe, aki mereven állt, s nem tett semmit.
- Tudom, hogy nehéz lehetett, és hogy még most is rettenetesen fáj, de el kell őt engedned Dean. Nem kísérthet téged az emléke örökké. Ő sem szeretné a Mennyországon túl, hogy ennyire elzárkózz a világ elől. Fiatal vagy, jóképű, szorgalmas és kedves, minden lány a hozzád hasonlóról álmodik. Szakadj el a múlttól és éld az életed boldogan.

2013. március 21., csütörtök

10.fejezet - Újabb vita

Másnap reggel Dean fáradtan ébredt. A fejét egy időzített bombához lehetett volna hasonlítani, mely majd szét robbant. Végtagjai elzsibbadtak. A szokásos ébresztője pedig akkor robogtatott be az ajtón, amikor ő éppen az edzőruháját rakta bele a táskájába.
- Szia!- köszönt nagy mosollyal Emily
- Szia hercegnő, mi a helyzet?
- Semmi. Öjülök, hogy nem justálkodsz és végje felébjetsz!- vigyorgott a lány, így a Roberts fiú felkapta az ölébe a lányt s az ágyára fektette, majd húga derekát csikizte, aki hatalmas kacagások közepette próbálta leállítani bátyját- Dean! Dean! Ejég! Megmondajak anyának!- kiabálta, ám a fiút ez csöppet sem zavarta, sőt örült, hogy kis húgával lehet s nem gondol az Evans családra.
- Szóval megint árulkodsz?
- Tegnap is megvédtejek!- tette az ártatlant Emily, miközben hatalmas mosoly terült szét az imádni való arcán- Öjülhetsz!
Dean húga karba tett kézzel ült az ágyon, s próbált durcás arcot vágni, és mivel nagyon jó színésznő volt el is hitette volna bátyjával, hogy ő bizony nagyon mérges, de Dean se most jött le a falvédőről így bármit tett a lány tudta, hogy az sosem lesz képes megharagudni sem rá sem a családra, mert ők kitartanak egymás mellett.

Miután a lány kitrappolt a szobából elárulni Deant, amiért volt képes újra megcsikizni őt, ezért muszáj volt beárulnia édesanyjának. A Roberts fiú gyorsan fölvett egy megfelelő ruhát amellyel kint megetetheti az állatokat. Gyorsan eltudta intézni a kinti munkákat, ezért hamarabb eltudott készülni az iskolába. Mikor beállt a zuhany alá jól eső érzés fogta el. Feje is kiszellőzött, tisztán látott mindent. Ellazította testét a meleg víz, s azt kívánta, hogy ez a pillanat soha ne múljon el. Viszont mint tudjuk ez lehetetlen. Kikászálódott a víz alól, megtörölközött, s fölvette aznapi ruháját. Így készen állt az indulásra. Ashley is hamar elkészült így együtt indulhattak a tanításra. Egyikük sem szólalt meg az út folyamán, mivel nem volt szavakra szükség. Mindketten tudták, hogy ma kezdik átépíteni az iskolájukat, amiért Dean mélységes utálatot érzett az összes Evans iránt. Habár húgának "engedélyt" adott arra, hogy az egyik számára már leggyűlöltebb család egyik férfijával legyen kapcsolatban, az nem azt jelentette, hogy kedveli őket. Mi több mélységes utálatot érzett irántuk. Féltette Ashleyt Aarontól, óvta őt kiskorában még a széltől is, de tudta, hogy most ha a fiú bármivel képes lesz az ő szeretett kis húgát megsérteni, halálra van ítélve. Amint a célként kitűzött épülethez értek megpillantották újra azt a tűzpiros autót, melyet volt szerencséjük már előző nap is látni. Dean arca most is fintorba rándult, mikor meglátta az autó melletti közönséget, melynek középpontjában nyilvánvalóan a szőke lány és annak járgánya állt.
A Roberts fiút kissé bántotta a dolog, hogy az előző nap folyamán beszélt Lananak Lucyról, nem akart senkiről soha senkinek a szeretett lányról beszélni, de mégis megtörtént. Visszacsinálni nem tudta, bárhogy is akarta. Valamiért olyan érzése támadt, hogy ezt Lana előbb utóbb ellene fogja használni. Azt viszont nem fogja hagyni hogy Ms. Porcelánbaba bemocskolja kedvese emlékét.

Dean első órája Mrs. Kingel volt, szerette a nőt s annak tantárgyát, hisz nagyon kedves asszony volt, valamint jótékonykodó lélek. Bement az osztályba s előkészítette az angol felszerelést. Mikor a tanárnőjük megérkezett, éppen az egyik munkásra veszekedett amiért azok voltak szívesek vadonatúj szemüvegét valami szerkezettel összetörni. 
- Nyugodjon le!- csitította a munkás, amire Mrs. King feje még vörösebb lett
- Mi az hogy nyugodjon le? Hát maga nem tanult semmilyen tiszteletet? A szülei biztosan büszkék magára, amiért így beszél egy magától kétszer idősebbel!
- Asszonyom, kérem szépen higgadjon le!- szólt most már a munkás sokkal tisztelettudóbban és kedvesebben
- Ki fogják fizetni a szemüvegem!- kiáltott az asszony
- Mi folyik itt?

Leonard Evans miközben meghallotta a nagy ricsajt, azonnal a helyszínen termett. Nem akarta, hogy a tanítást megzavarják a munkálkodók de ugyanezt elvárta a tanároktól illetve tanulóktól is.
- Ezt nézze meg! Eltörte ez a kétbalkezes az új szemüvegem!- dugta a férfi orra alá az említett tárgyat
- Hölgyem, levonom a fizetéséből az úrnak!- szólalt meg Leonard amikor a tanárnő képes volt egy pillanatra csukva tartani a száját
- Abból pedig vesznek nekem ugyanilyet! Nincs apelláta!- fordított hátat a két férfinak, majd gyorsan a termébe masírozott órát tartani. 

Dean hallotta Mr. Evans beszélgetését Mrs. Kingel, s remélte hogy alkalma nyílik neki is beszélni Lana apjával. Megakarta tudni, hogy pontosan mikor is fogják kezdeni az építkezést, ugyanis szinte az egész szomszédságuk olyan volt mint ők. Nem akarták hagyni hogy amibe olyan sok munkát fektetettek, azt valaki felturbózza hiper-szuper dolgokkal. Nincs rá szükség, minden így jó ahogy van. Az óra során Dean gondolkodott. Idegesítették a kint zajló munkák. De ő nem tudott ellene semmit sem tenni, hiszen itt az igazgató parancsolt és nem ő. Amint kicsengettek nagy levegőt vett, és próbálta megkeresni Leonard Evanst. Éppen a matematika terem előtt járt, amikor véletlenül egy súly nehezedett rá. Egyenesen a nyakába csimpaszkodott. Dean lerázta magáról a kezeket, hisz nem tudhatta ki van a háta mögött. Meglepődött amikor Lanaval találta szembe magát. Ahogyan az rámosolygott, rámeresztette csokoládé barna szemeit, ahogyan hosszú szőke haja hátát verdeste, Deant elkapta a hányinger.
- Szia- mosolygott a lány

Dean csak ekkor vette észre hogy húga is a szőkeség mellett áll, és vigyorog. 
- Szia- válaszolt ridegen a fiú
- Azon gondolkodtam, hogy mi lenne ha ma átjönnétek hozzánk?
- Abban biztos lehetsz, hogy soha nem tenném ki a lábam a házból a ti kedvetekért- engedett meg magának a Roberts fiú is egy gúnyos mosolyt, ami Lana arcáról a mondat elhangzása után lehervadt
- De... Dean! Hiszen- kezdte már a magyarázkodást húga is
- Ashley, hát te is? Átpártoltál hozzájuk? Azokhoz akik az életünkre akartak törni? A családi házunkat lerombolni?- sorolta föl hevesen a fiú az okokat
- De már megoldottuk az ügyet nem, nem nyúlnak a házunkhoz és ezért nyugodtan lehetnénk jóban is!- kelt újdonsült barátnője védelmére a barna hajú lány. A tegnapi nap során, amikor ott időzött egészen megkedvelte Lanat. Aaron is mesélt neki nővéréről, így úgy gondolta, hogy rossz nem sülhet ki abból, hogy egy kicsit összebarátkoznak.
- Nem akarok hinni a fülemnek!- hüledezett Dean, egyszerűen nem fért a fejébe, mitől változott meg ennyire Ashley- Az a fiú teljesen elvette az eszedet esküszöm! Hát nézz már ránk, ő miattuk veszekszünk!
- Aaront hagyd ki ebből! Neki annyi a bűne, hogy boldoggá tett.
- Mindjárt...- kezdte volna a visszaszólást, mikor a harmadik személy is képbe került
- Fejezzétek be!- szólt rájuk hangosabban, mire a testvérek elhallgattak- Ne miattunk veszekedjetek!
- Te nekünk csak ne parancsolgass!- szorította a falhoz Dean a lány a vállánál fogva. Lana egyszerre megijedt és boldog volt a férfi közelségétől, míg a másik undort érzett.
- Azt hittem, hogy a tegnapi nap után barátok leszünk- suttogta a férfi ajkaira a lány
- Akkor rosszul hitted. Én gyűlölöm a gazdagokat és ezt te is észrevehetetted- sziszegte az Lana arcába, aki erőt vett magán
- Igen, ahogy azt is, hogy Lucy miatt bezárkózol a magad kis világába, és nem engeded, hogy egy másik lány is érdeklődjön utánad...

Dean lecsukta a szemét, vett egy mély levegőt és mikor kinyitotta enyhén könnyes volt a szeme. Lana sajnálta, hogy ki kellett ezt mondania, de ez volt az igazság.
- Ne haragudj bátyám, de ebben igazat kell adnom Lananak! Lucy meghalt már két éve, nem gyászolhatod örökre, hiszen még húsz éves sem vagy!
- Hagyjatok békén engem!- szólalt meg a fiú, ám most nem azzal a durva s ideges hangjával, hanem a sokkal szomorúbbal. Lana utána akart menni, mikor az elindult az apja felé kitudja milyen indokból, de Ashley elrángatta onnan.

2013. március 11., hétfő

9.fejezet - Nincs akadály

Lana elhallgatott, látta a fiún, hogy megviseli, hogy vissza kell elevenítenie az elraktározott érzelmeit. S bánta, hogy ennyire erőszakoskodott vele. Félt, hogy így magára haragíthatta, amit persze nem akart. Együtt érzően simított végig Dean karján, akin látszott, hogy nagyon dühös. 
- Sajnálom- suttogta a lány, miközben próbálta megölelni a fiút, ám az csöppet sem kedvesen lerázta magáról
- Sajnálhatod is!
- Hogy történt?- simogatta tovább Dean karját, miközben lágyan beszélt hozzá
- Nem akarok róla beszélni- fordított hátat az Evans lánynak, aki megértően bólogatott
- Megértem. És ne haragudj rám, nem akartalak megbántani csak... egyszerűen tudnom kellett, hogy miért vagy velem ilyen ellenszenves
- Most már tudod- válaszolta hűvösen Dean
- Mesélsz nekem róla?

Lana nem bírt leállni azzal, hogy törődjön a fiúval, egyszerűen sajnálta. Most már lelki szemei előtt nem csak az járt, hogy a fiú istennőként tekintsen rá, hanem hogy barátként számítson rá. Vagy később már annál többet érezzen iránta. 
- Lucyról?
- Igen!
- Mérhetetlenül gazdag lány volt, gyönyörű és okos. Hosszú szőke haja a napfényben csillogott. Kék szemei olyanok voltak számomra mint a kulcs a kincses kamrához mely a szívéhez vezet- mosolyodott el ahogy a szőkeségre gondolt, akit jobban szeretett bárki másnál a világon
- Nagyon szeretted igaz?- érintette meg újra Deant, aki bólintott, de ezúttal nem rázta le magáról Lana kezeit
- El sem tudod képzelni mennyire- nézett bele az Evans lány meleg barna szemeibe, s azokban látta, hogy nem játssza meg magát valóban együtt érez vele, de ennek ellenére sem tudott teljesen megbízni benne.

Lana átakarta ölelni a fiút, egyrészt, hogy beszippanthassa annak kábító illatát, másrészt, hogy vigasztalja,és hogy megváltozzon a véleménye róla. Viszont a terve kudarcba fulladt, hiszen megjelent Aaron. 
- Itt vagyok, bocsi a késésért, csak dolgom volt.
Meglepődött amikor meglátta Ashley bátyját, tudtával haza ment csöppet sem nyugodt állapotban, de ez őt annyira nem érdekelte, mert neki csak a lány volt fontos.
- Beszélni szeretnék veled!- emelte meg az eddig lehajtott fejét Dean, miközben az Evans fiú elé sétált
- Persze, mond! Hallgatlak!
- A húgom? - kérdezte Dean Ashley hollétét, ugyanis először megakarta tudni, hogy a lány biztonságban van-e
- Adammel... szóval?
- Adam?- húzta föl kíváncsian a szemöldökét a Roberts fiú hisz eddig még nem volt alkalma vele találkozni
- Khmm... az unokatestvérünk! - vigyorodott el Aaron, ugyanis ezzel nem sok mindent tudott meg Dean, de ezt az Evans fiú pont így találta jónak, mert ha meg tudta volna, hogy Ashleyt egy igazi sült bolonddal hagyta egyedül valószínűleg nem nézné "jó szemmel".
- Szóval mit akartál beszélni velem?
Aaron rámosolygott Deanre kedvesen, hallotta a beszélgetés végét, amit Lanaval váltott, így azt is, hogy a fiú valamilyen szinten megnyílt nővére előtt. Ez jó volt, az viszont már kevésé, hogy a szőkeség kezdett a látvány szerint egyre jobban oda lenni a fiúért, akit ez láthatóan csöppet sem érdekelt. 
- Azt hiszem, hogy szeretnék... egyrészt a húgom miatt, másrészt a kiabálásom miatt...
- Bocsánat kérés elfogadva- nyújtotta elé a kezét, amit a fiú készségesen el is fogadott

Eközben Ashley a kertben tartózkodott Adam Evans társaságában. A fiú nem hasonlított sem nagybátyjára sem unokatestvéreire. Soha sem bírt egyenes beszéddel elő állni, csak ködösített mondatokkal beszélt, illetve most legnagyobb álmát akarta beteljesíteni, miszerint a színházban eljátszhassa a Rómeó és Júliából a hős szerelmes férfit. S gyakorlásként Ashley kitűnő partnernek bizonyult.
- De csitt, mi fény nyilall az ablakon?- térdelt le a lány elé, miközben Ashleynek nagyon kellett vigyáznia arra, hogy el ne nevesse magát, hisz Adam annyira valósághűen mégis viccesen adta elő, hogy azon nem lehetett nem nevetni- Így jó lesz?
- Igen, tökéletes- válaszolt a Roberts lány, s közben levakarhatatlan vigyor ült ki az arcára
- Ashley!- hallotta meg bátyja hangját, amitől hirtelen megremegett, az fejében több gondolat is átfutott. Hogy talán Dean haza akarja zavarni még jobban megszégyenítve őket? Vagy egy újabb cirkusz? Egyik sem hiányzott a lánynak. 
- Dean!?
- Beszélnünk kell, mármint négyszemközt!- tekintett az őket körül vevőkre, akik vették az adást, és elvánszorogtak, vagy Adam esetében magában gyakorolt. Dean szemöldök felhúzva nézett az említett után, s magában egy fogyatékos gyereknek hitte, mondjuk ezzel Ashley is így volt, de azért nem akarta megsérteni a férfit.
- Miről szerettél volna...?- kérdezte a lány, mielőtt bátyja szavába vágott volna
- Rólunk
- Gondolkodtál?
- Valami olyasmi- húzta el a száját a fiú, de még mindig nem akarta elhinni, hogy amit most kifog bökni a száján az igaz lesz. De mivel ez a napja egy katasztrófa volt, miért ne tetőzhetné ő még azt?
- És mire jutottál?

Ashley szemei felcsillantak, remélte, hogy a testvére meggondolta azt amit mondott neki, és nem fog a szerelme útjába állni. Szerette volna, hogy Aaron és Dean a legjobb barátok legyenek, de tudta erre még bőven kellene várnia. Lana még mindig nem volt számára szimpatikus személyiség, de ahogyan az öccsével beszélt, az mindig megmosolyogtatta a Roberts lányt. Tudta, hogy bárhogyan is fog próbálkozni a szőkeség Dean soha nem fog utána loholni. Szerelmes pedig még úgy sem lesz, hiszen ott volt neki Lucy, s Ashley szerint Dean még annyi idő elteltével is szerette a kék szemű lányt. Fel idézte magában amikor utoljára találkozott a Stone lánnyal.

2 évvel ezelőtt

Dean fütyörészve pakolászta a kosaras ruháját a táskájába. Alig pár éve kezdte a kosárlabdázást, s látszott rajta, hogy látványosan fejlődött. És most a legelső versenye előtt a szíve majd kiugrott a helyéről izgalmában. Ahogyan kilépett az öltözőből egyszer csak egy puha ajak tapadt az övéhez. Közben pedig Ashley hangosan felnevetett.
- Szia, milyen volt az edzés?
Lucy Dean nyaka köré fonta a karjait, s elmerült annak csokoládé barna szemeiben. A fiúnak hatalmas mosolyra görbült a szája ahogyan a lányra tekintett. Csillámló szőke haja kiemelte kék szemeit, vékony alakja formás kebleit, s hófehér bőre olyan látványt nyújtott melyhez foghatót a fiú még nem látott.
- Fantasztikus, csak rád gondoltam, így a srácokkal meg is nyertük a meccset!
A Roberts fiú fölvette szerelmét s körös körül forgott vele, mint a két éves Emilyvel. Aki szintén felkacag, ha forog vele a világ. 
- Azért a kishúgodról se feledkezz meg- csimpaszkodott Ashley bátyja nyakába aki letette Lucyt s egyszerre ölelte magához a két lányt. 
- El sem tudjátok képzelni mennyire szeretlek titeket- dünnyögte azoknak hajzuhatagába, akik egymásra néztek és közben megforgatták szemeiket így együtt nevettek fel
- Mi olyan vicces ebben?
- Mi is szeretünk téged!- adtak a fiúnak puszit arcára, aki próbált úgy tenni mintha elérzékenyült volna, de nem volt túl jó színész így kevésbé sikerült a "mutatvány".

Napjainkban

Ashley halványan elmosolyodott ahogyan a múltra gondolt vissza. Még neki is fájtak a lányról az utolsó emlék, de tudta, hogy bátyjának ezerszer jobban fáj. Hihetetlen, hogy a két évvel ezelőtti Dean mennyire megváltozott. Bezárkózott, és valóban csak azokat engedi be a szívébe, akiket soha nem akar kiengedni.
- Szóval, mire jutottál?
Űzte ki gondolataiból valaha volt legjobb barátnőjét, és próbált bátyjára koncentrálni, aki nem tudta hogyan kifejezni magát, ezért úgy gondolta tesz előtte egy kis kivallatást.
- Aaron. Valóban szereted? 
- Igen- válaszolta a lány, és egyáltalán nem értette, hogy mire akar kilyukadni Dean
- Egy nap alatt ilyen érzelmeket csalt ki belőled?
- Igen- harapdálta szája szélét Ashley és meglepődött amikor bátyja azt mondta hogy "egy nap alatt". Olyan volt Aaron mellett, hogy egy percet akár tíz évnek ítélt volna. Saját magáról sem hitte, hogy ennyire buja legyen, hogy huszonnégy óra leforgása alatt, megtalálja azt a bizonyos nagy szerelmet. De ő így érezte és ezt képes lett volna bárki szemébe megmondani.
- Legyen!- sóhajtotta a Roberts fiú
- Hogy érted?- kíváncsiskodott a lány, miközben újra reménykedett, hogy esetleg bátyja nem fog többet beleszólni a szerelmi életébe
- Nem állok kettőtök útjába. De! Ha egyetlen újjal is hozzád mer érni, vagy akár egy szóval megbánt, elbúcsúzhat az életétől!- tette még hozzá, de az utolsó mondatokat nem hallotta a lány, csak eláradt a testében a boldogság. Örült, hogy végre boldog lehet a szerelmével anélkül, hogy testvére beleavatkozna és a későbbiekben talán emellett a férfi mellett fogja leélni talán az egész életét.

2013. március 9., szombat

8.fejezet - Kísért a múlt



Dean lassan megközelítette az egyik konyhában lévő széket s leült rá. Maga elé meredve idézte fel húgával folytatott veszekedését. Nem akarta elhinni, hogy Ashley volna olyan felelőtlen, hogy pár mézes-mázas szó után a fiú után loholjon. Nem alázhatja meg magát. Amikor odaért, s tanúja volt annak, hogy a lány Aaron derekán ült megfeszültek izmai, s dühös lett amiért kiakarja használni az Evans fiú az ő kishúgát. De Dean nem volt hajlandó arra, hogy együtt lássa őket. "Undorító, miket nem képzel magáról az a paprika Jancsi" futott át az agyán, miközben kinyitotta a hűtőszekrényt, s kivette belőle a maradék levest, melyet még nem fogyasztott el a család. Kimérte egy tányérba s miután megmelegítette enni kezdett. A levestől még inkább csak elkapta a hányinger. Ökölbe szorult a keze ha csak arra gondolt, hogy húga és az Evans fiú folytatják azt amit ő félbeszakított, vagy Ashley már oda is adta magát Aaronnak. Hirtelen felugrott a székről s mindent az asztalon hagyva indult el a kapuig. Egyszerűen nem tudott nyugton maradni amíg nem tudhatta biztonságban a húgát, kitudja hogy az a fiú mikbe bele nem fogja keverni.

Miután kiviharzott az otthonából rögvest az Evans villába kezdett el rohanni. Nem érdekelte most már, hogy megszégyeníti magát, csak az lebegett a szeme előtt, hogy húga és az Evans fiú közötti kapcsolat örökké megszakadjon.


Ezalatt Aaron leszedte a felső testét fedő pólót, s a lány után ugrott a vízbe, aki még mindig kapálózott s levegőért kapkodott.

- Jövök Ashley!- szelte át a vizet, miközben a szíve olyan gyorsan vert a félelemtől, hogy félő volt, hogy kiugrik onnan. Miután a lányhoz ért az már nem kiabált. 
- Itt vagyok, jól vagy?- ölelte magához a Ashleyt, aki hatalmas nevetésben tört ki
- Kutya bajom!
- Képes voltál így megszégyeníteni?- húzta most már a fiú is mosolyra a száját, miközben magában el ismerte, hogy Ashley nagyon jó színész
- Miért is ne? Ha már volt képed bele lökni a medencébe?- kacarászott miközben Aaron magához vonta, a lány az Evans fiú mellkasára helyezte kezeit, hogy eltudja tolni magától, ám nem hogy a srác, de még ő maga sem akarta elereszteni. Kitapintotta annak a kockáit, s alsó ajkába harapott, ahogy a fiú zöld szemeibe tekintett.
- Ezt most megbánod!- csiklandozta meg a derekát, aki menekülés képen a víz alá dugta a fejét, s ott kerülte meg Aaront, így hátulról ölelte át. Mélyen beszívta annak kábító illatát. S nem törődött azzal az aprócska problémával, hogy ő éppen ruhástól úszkál egy hatalmas medencében.
- Remélem nem zavarom meg a kis eszmecserétek, de Aaron, szükségem lenne rád!- lépett a medence szélére Lana kezében két ruhadarabbal

Aaron gyorsan kikászálódott a medencéből miközben Ashleyt karjaiban tartotta.Gyengéden rakta le a lábára állítva azt.Még Lana is elmosolyodott ahogy testvérére s annak barátnőjére nézett.

- Szóval, mi kín gyötör?
- Nem tudom melyik ruhát vegyem fel a holnapi iskola felújításra, mivel apa megkért hogy beszédet kell mondanom- emelte meg a két ruhadarabot melynek egyike tetőtől talpig tűzpiros volt csipkés szegéllyel. Míg a másik egy fehér selyem volt, kinézete hasonló volt az előzőhöz csak a színe volt más.
- Azt hiszem, hogy a .....- gondolkodott el hangosan- pirosat, a másikat pedig szépen ideadod nekem!- vette ki a kezébő
- Minek?
- Ezt Ashleynek adod ajándékként!- vigyorgott nővérére, aki inkább nem kötözködött, hisz tudta hogy ha Aaronnal áll le vitatkozni akkor ezer százalék, hogy ő marad alul és egyébként is így akár plusz pontot is szerezhet Dean húgánál, s így nem avatkozna bele abba, hogy becserkéssze bátyját. Így hát nagyot sóhajtott s beleegyezően bólintott
- Ez nem szükséges- akadékoskodott a Roberts lány, de Aaron egyetlen csókkal elcsitította

Ebben a pillanatban, megszólalt a csengő s egy nem várt személy érkezett az Evans házba. A szolgáló lány szépen bevezette az illetőt s leültette a nappaliba, mialatt intett Lananak, hogy látogató érkezett. A lány meglepődött amikor meglátta, hogy a Roberts fiú áll ott, s szigorú tekintettel bámul a nagy semmibe.

- Dean? Mit keresel te itt?
- Az öcsédhez jöttem!
Lana megijedt, nem tudta, hogy ez a "beszélgetés" is verekedésbe fog-e torkollni, mert nem látta a Roberts fiún, hogy nyugodt lenne, mi több, annál inkább feszültebb. A lány intett a szolgálónak, hogy szóljon testvérének, aki biccentett s elvonult teljesíteni amit kértek tőle.
- Addig is, kérsz valamit enni vagy inni?
- Nem kérek semmit! - vágta rá hidegen a fiú, ugyanis nem akart ennél jobban is megalázkodni
- Figyelj, én szeretnék bocsánatot kérni...- kezdte a lány, miközben helyet foglalt a kanapén, miközben hellyel kínálta Deant is, de az inkább hátat fordított neki- Lehet hogy hülyén hangzik, de sajnálom, hogy az apám mármint nem tudtam, hogy nem szeretnétek, hogy újjá építsék a házatokat- nyelt nagyot, miközben félt, hogy valamit esetleg elszúr és még rosszabb kapcsolata lesz a fiúval. Miután az nem reagált a bocsánat kérésre, folytatta- Ha gondolod lebeszélhetem róla, mert...
- Nincs rá szükség- vágott közbe Dean, miközben megfordult, s a lányhoz lépett- Megoldottuk!
- Valóban?- emelte meg kíváncsian a szemöldökét Lana, ugyanis alig hitt a fülének, Leonard annyira büszke ember volt, hogy egy szegény embernek soha nem engedett volna, mi több akár több pénzt is kért volna, mintha az újjáépíttetés kötelező lenne- Ez furcsa
- El van intézve és kész!
- Én nem akarom, hogy rossz viszony legyen közöttünk, legyünk barátok- állt fel a lány a kanapéról s így szemtől szembe voltak egymással, a fiú gúnyosan mosolyogva megforgatta a szemeit.
- Én nem fogom utánad csorgatni a nyálam, sőt senki után sem. Így is elég szégyen, hogy a húgom volt képes egy Aaron fajtába belehabarodni. Megmondom kereken, ki nem bírom állni a gazdagokat, sosem értékeltem, hogy azért érzik magukat nagyobbnak, mert hogy több pénzük van. S ez rátok is igaz

Dean szemei szikrákat szórtak, s le sem tudta volna tagadni, hogy őszintén beszél. 

- Mi nem olyanok vagyunk Dean!- érintette meg annak kezét, aki azonnal lerázta magáról a lányt
- Na persze... Azt hiszed nem vettem észre, hogy előttem kelletetted magadat, azért, hogy loholjak utánad mint egy kiskutya? Tévedésben vagy, igenis észrevettem, és undorítónak találtam- szorította ökölbe a kezét, majd újra hátat fordított a lánynak
- Mi az oka?
- Hogy miért találtam a viselkedésed undorítónak?
- Nem! Annak, hogy gyűlölöd a pénzes embereket? Mert amit elmondtál, hogy azért mert lenézik a szegényebb körülmények között élőket azt tekinthetem alapnak, de egy ember se tud ennyiért utálkozni. Ennek más oka van, ebben biztos vagyok.
- Nem tudsz te semmit!- sziszegte Lana arcába
- Igen? Akkor magyarázd el! Mert tudom, hogy ennyiért nem tudsz gyűlölködni, megfigyeltelek. Ahogy véded a családod és ahogy bánsz velük.
- A családom ne keverd bele!- feszítette meg az izmait, ugyanis tudta, hogy a lánynak igaza van, de ezt a világért se vallotta volna be
- A húgod miért akart ennyire megvédeni téged tőlem?
- Valószínűleg sejtette, hogy milyen nőszemély vagy!- szűrte ki durván a fogai között
- Nem hinném. Más volt a háttérben, ugye? Valami történt veled a múltban, ami gazdag gyűlölővé tett téged. Ezen törtem a fejem egész nap, míg nem beugrott egy ötlet. Egy lány
- Az öcséd mikor szándékozik végre befáradni?- terelte látványosan a témát Dean, de Lana nem bírta ki hogy ne folytassa. Egyszerűen tudni akarta, hogy miért ilyen amilyen a Roberts fiú vele és a családjával
- Egy másik lányról van szó a múltból? Egy lány aki megbántott, megalázott míg te szeretted?
- Elég volt!- kiabált rá, mert már nem bírta hallgatni, nem akart arra a bizonyos nőszemélyre gondolni- Ide figyelj te kis porcelán baba, még egy szó és olyat fogok tenni amit magam is megbánok

Ez a fenyegetés Lanat nem érdekelte, tudta, hogy érzékeny pontra tapintott. S kiakarta használni, mert látta a férfin, hogy ez nála tabu téma. 

- Mit csinált? Kihasznált? Elhagyott? Megcsalt?- sorolta a lehetséges okokat
- Elég volt! Lucy soha nem csalt volna meg!
- Akkor?
- Meghalt...

2013. március 2., szombat

7.fejezet - Probléma megoldva?

Az Evans testvérek meglepetten hallgatták a Roberts fiú mondandóját. Ashley pedig letaglózva állt és nem tudta mit tegyen, ennél nehezebb helyzetben még sosem volt. A bátyját vagy a szerelmét válassza? Nehéz elhatározás után Dean után szaladt, remélvén, hogy elfelejtik az előbbi vitájukat.

 - Dean! Várj! - ragadta meg testvére karját, aki dühösen fordult felé, de amint meglátta húga elkeseredett arcát megenyhült szíve.

- Ne haragudj rám - suttogta mereven állva a lánynak - csak ideges voltam, és tudod, hogy olyankor olyan vagyok, mint aki nem normális - sütötte le a szemét, mert szégyellte, hogy olyan könnyen kikelt magából.

- Én nem haragszom rád, és nem is akarok, de kérlek, én szeretem őt... - nézett rá boci szemekkel, majd kibuggyant egy könnycsepp a barna szemekből.

- Mi a garancia, hogy ő is hasonlóan érez irántad? - szorította ökölbe kezét, ugyanis nem bírta nézni, hogy húga sír, aki mindig rejti könnyeit.

- Csak tudom, legbelül tudom - markolászott a szíve táján. Fájtak neki Dean szavai, de tudta, hogy igaza van. Ők akarják tönkre tenni az életüket, ő meg még Aaronnal akart összejönni. Annyira megakarta védeni bátyját a szőke nőszemélytől, kinek még a szeme se állt jól, hogy észre sem vette, hogy ő maga sétált bele az ellenség csapdájába, beleszeretett Aaronba. De Ashley száz százalékig meg volt róla győződve, hogy a fiú nem akarja kihasználni, hogy tényleg szereti őt.

- Ashley, én... figyelj! Tudnod kell, hogy rám bármikor számíthatsz, mert én tényleg szeretlek, de ennek a ficsúrnak én nem ismerem az érzelmeit, és szerintem még ő maga sincs tisztában vele!

- Pontosan, nem ismered, de kérlek engedd, hogy vele legyek - gurult le egy könnycsepp a lány arcán, amit azonnal le is törölt.

- Ez nem rajtam múlik - vonta meg vállát Dean majd megfordult s hazafelé vette az irányt.

- Miért keserítenénk meg az ő életüket? - ráncolta szemöldökét Aaron, mert fogalma sem volt, hogy a Roberts fiú min volt annyira felakadva, tudtával csak annyi baja volt, hogy a húgával van, semmi több, de ezek szerint más is van, amiből ő szokás szerint megint kimaradt.

- Apa... - nyögte ki fájdalmasan Lana - Felakarja újítani az egész falut, de ezek szerint nem mindenki örül neki - húzta el a száját kelletlenül, nem bírta felfogni ép ésszel, miért nem örülnek neki, hogy nem egy olyan poros koszos viskóban fognak élni, hanem egy háznak mondható lakban.

- És ebbe engem mikor akartatok beavatni?- kérdezte az Evans fiú felháborodva, mert őt minden buliból kihagyta a családja, és ez őt bizony rosszul érintette.

- Nem tudom - vonta meg vállát, majd bement a villába, hogy élvezze a már megszokott luxus körülményeket.

- Nem tudja - gügyögte maga elé Aaron felháborodva, mialatt leült egy székre - Istenem, ez a szőkeség az agyra is kihat!

Dean feldühödve rontott be a házukba, nem értette, hogy Ashley hogy lehet olyan naív, hogy egy ilyen kis mitugrásszal van. Netán elmentek neki otthonról? Miután átlépte a konyha ajtó küszöbét szülei felháborodott és mérges tekintetével találta szembe magát.

- Dean Roberts! - csapott az asztalra dühösen az édesanyja - Mégis, hogy merészelted Emilyt itthon hagyni egyedül?

- De anya, én nem cináltam szemmi josszat! - szólalt meg az említett, és védelmezőn, szorosan átölelte bátyját, egyrészt mert az ő párján állt, másrészt örült neki, hogy végre egyedül volt otthon, mint ahogy a nagyok szoktak.

- Kincsem, tudom, de bármi rossz történhetett volna - szólt hozzá negédes hangon, mialatt ölébe vette a csöpséget.

- Ne hajagudj já, csak a csajádunkat védte - súgta Mary fülébe, akinek e mondat elhangzása után a döbbenet ült ki az arcára, mert habár Emily lánya kicsi volt annak ellenére is nagyon értelmes és a vele egykorú gyerekektől eltérőn ő nem hazudott és nem tett kárt semmilyen bútorban vagy más tárgyban.

- Mi az hogy védte?

- Anya, apa - kezdte mondandóját Dean - mondanom kell valamit. Az iskolába érkezett egy család, Evansék, és azok valamiféle alapítványt nyertek, így az egész falut újjá akarják tenni, a sulit holnap, a falut pedig már holnapután megkezdik átépíteni.

- Tessék? - kérdezett vissza Mary, mintha nem értette volna fia mondandóját - Nem, az nem lehet - rázta fejét majd férjéhez bújt - Robert, ezt nem tehetik - könnyesedtek el a nő barna szemei, mialatt férje vígasztalón átkarolta.

- Sss - nyugtatgatta - nem lesz semmi baj!- ő maga sem tudta miért mondja ezeket a szavakat, hisz ha felmérték a helyzetet, óriási gond volt.

- Fiam, ismered azokat az embereket? Beszélnem kell a családfővel! - jelentette ki keményen Robert, miközben feleségét csitította.

- Igen, egy pillanat és jövök - ugrott el a vezetékes telefonjukhoz, mellyel fölhívta Ashley mobiltelefonját, ugyanis a barna hajú lány mindig saját készüléket akart, amit nagy nehézségek árán meg is kapott.

- Itt Dean - szólt bele a fiú a telefonba, mikor húga megnyomta a zöld gombot.

- Mi a baj? - hangzott föl testvére hangja.

- A drága kis udvarlód apjával akar beszélni a miénk, esetleg megtudod adni annak a telefonszámát?

- Azt hiszem meg, csak várj egy picit - a lány pár perces csönd után újra beleszólt a telefonba és úgy tűnt nagyon aggódik, de ennek Dean kivételesen örült is, hisz ne vakítsa el húgát a rózsaszín köd, hanem lásson tisztán és vegye észre hogy Aaron csak kihasználja - Meg is van - miután elmagyarázta hogy az Evans testvérek édesapja, Leonard számát, és hogy mikor ér rá, mikor van a nőivel, valamint üzleti tárgyaláson.

Dean teljes szívéből meggyűlölte azt a bandát, ahová gyalázatos módon bemerte tenni a lábát. Szégyellte magát, hogy úgy kikelt magából egy idegen lakásban, környezetben, hogy az a tisztességes és dolgos fiú ennyire mélyre süllyedt, de, ha visszatudná forgatni az időt akkor is megtette volna. Na jó, talán finomabb módszerekhez folyamodva s nem leordítva fűt-fát, de akikhez szólt azok meg is érdemelték. Amikor letette a telefont kezébe vette a papírcetlit amire lejegyezte Mr. Evans számát, Robert kezébe nyomta.

- Ez a száma az apjuknak. Ő találta ki ezt az idétlenséget.

Robertnek sem kellett több, azonnal eleresztette Maryt, és a telefonhoz lépve kezdte tárcsázni Leonard számát, aki, mint a nagy üzletemberek százmilliónyi csörgés után volt hajlandó megnyomni - a világért sem fürgén - a zöld gombot.

- Halló?

- Jó napot! Én Robert Roberts vagyok, a világért sem szeretném magát zavarni csak szeretnék érdeklődni az iránt, hogy mikor is szeretnék végre hajtani a házak felújítását? - forgatta meg szemeit a férfi, ugyanis nem volt erőssége ez a nagyon udvarias módszer, de hát mindent be kell vetni annak érdekében, hogy az ő házukhoz egy ujjal se nyúljanak.

- Jó napot! Holnapután szeretnénk, esetleg felszeretné gyorsítani az átépítést?

- Nem, éppen ellenkezőleg! Azt akarom, hogy a mi házunkhoz ne nyúljanak! Megoldható lenne ez?

- Nem tudom miért jutott ilyen döntésre, de ha ez a szándéka, én mit bánom. Engem nem érdekel. Csak az embereken akartam segíteni, és még mi vagyunk a beképzeltek? - röhögött bele gúnyosan a készülékbe, amiért Robert már annyira szorította idegességében a telefonkagylót, hogy az kis híján összetört - Szóval Roberts ház kihúzva, ennyi lenne uram?

- Igen! - csapta le a telefont a férfi, mert nem akarta tovább hallgatni, hogy mennyire nagyra tartja magukat az a némber.

Ezalatt Aaron újra birtokba vette Ashley ajkait, aki tűrte az efféle ostromot. Nem tudta mi fog történni, csak élvezni akarta az életét. Bántották Dean szavai, de sejtette, hogy mivel testvérek meg fog neki bocsátani, hogy volt képe egy gazdag férfiba beleszeretni.

- Mit akart a sógorom?- szólalt meg két csók közt Aaron.

A lánynak lángba borult az arca, hogy bátyját a szeretett fiú már sógorként kezeli, családtagként, ezért elkönyvelte, hogy neki volt igaza, és nem Deannek, Aaron nem akarja őt kihasználni, és ebben, ha eddig kétségei is voltak, most már teljesen biztos volt benne.

- Az apád telefon számát.

- Tudom, hisz tőlem kérdezted meg aranyom - csiklandozta meg a lány derekát, aki erre hangosan felnevetett.

- Beszélni akartak vele a ház ügyben - mosolygott rá a lány, és egy csókot lehelt a fiú arcára, aki erre derekánál fogva elkapta és ruhástól lökte bele az óriási medencébe, így az óriási csobbanással érte el a vizet. Aaron száját hatalmas röhögések hada követte, viszont a vigyor lefagyott arcáról amikor sikoltozást hallott. A szeretett lány kiáltozását, ahogy az ő nevét hangoztatja.


- Aaron! Aaron! Nem tudok úszni! Segíts!