11. fejezet: A beismerés

Az embereket néhány apró ismertetőjegy alapján ismerhetjük meg, amit tudunk rólunk, és ezeket áteresztjük egy személyes szűrőn. Saját tudatunk tölti ki a személyiségükhöz hozzájáruló űröket, amiket van, hogy olykor csak mi táplálunk bele az egyénbe. De kik valójában, azok, akiket ismerünk? Mi a lényegük? Az a szörnyű igazságtalanság, hogy soha nem tudhatjuk meg, hogy a másik kicsoda, és valójában mi rejtőzik benne a lelke mélyén. Mást nem tehetünk, mint felfegyverkezzük magunkat azzal, amit igaznak hiszünk: az érzéseinkkel. Boldogság, félelelem, barátság, szerelem, düh, ezek mind az agy vezérlőrendszerei, és ha bízunk bennük, akkor segítenek megtalálni azt, amit keresünk: a helyes útvonalat a boldogsághoz és Kai pontosan ezt tette. 

Minden gátlását levetkőzve, amint megtudta, hogy a lányt, akit tanulótársaként látogat milyen helyre vitte a barátja, felfoghatatlan düh terjedt szét az ereiben. Szikrázó szemekkel, durván kinyomta a telefonját, majd a táskáját a vállára dobva intett egyet Mr. Atkinnak és távozott volna a tanteremből, ám a tanár megálljt parancsolt neki.

- Mr. Lassiter, Ön nem gondolja, hogy óra van?

- Bocs, de most dolgom van - szűrte ki nehezen a fogai közül a fiú, miközben kezeit a mellkasa előtt összekulcsolta. Az osztályfőnök szemöldöke egészen a homlokáig szaladt. Pályafutása során nem látott még ennyire szemtelen és sziporkázó fiút.

- Talán bocsánat! - javította ki a férfi.

- Nekem erre nincs időm! - legyintett Kai, mialatt kezeit a kilincsre helyezte és egy pillanat múlva már hűlt helye volt a teremben. Alex keze nyomban a levegőbe emelkedett, de a tanár ügyet sem vetve rá ugyanúgy az elsiető diákja helyét nézte, majd megvakarva tarkóját elővette a kis noteszát és feljegyezte, hogy a mai naptól kezdve nyomban be kell szereznie valami filctollat, amivel a homlokára írhatja, hogy " Hahó, én vagyok a tanár, kérlek ne tűnj el az órám közepén! " .

Kai miután kirángatta a szekrényéből a bukósisakját, a motorjára pattant és hangos káromkodás lett úrrá rajta, amikor nem indult be úgy a jármű, ahogy ő azt egyébként elvárta volna. A düh minden egyes apró mozdulatát is birtokba vette, gondolatban már megfojtotta a haverját, amiért annak volt mersze a partnerét egy olyan helyre, ahol ők a legvadabb napjaikban tengették az idejük jelentős részét. Pillanatokkal később a szél fogadta bölcsőjébe, és repítette egyenesen ahhoz az utcához, ahol a Döngető volt. Egyik kezével maga mögé akarta húzni Abigailt, míg a másikkal egy hatalmas monoklival megajándékozni Davidet, hisz megérdemelte. Beletaposott a gázba, miközben lelki szemei előtt látta, ahogyan a lány szülei örökké eltiltják attól, hogy ő átmenjen hozzá. Fogalma sem volt arról, hogy miért, de piszkosul fájt neki a tudat, szinte megőrjítette.

Szlalomozott az autók között, miközben az agya vadul kattogott a Roberts lányon, remélte, hogy jól van, és David nem mászott rá. Bízott a barátjában, viszont tudta, hogy ha David Cook inni kezd, akkor mindegy a kor, az alkat, vagy épp a nem. Maga mögött hagyta az összes létező járművet, amivel találkozott, sebesen száguldott a kitűzött cél felé, míg egyszer csak fékcsikorgásra lett figyelmes, és mire odakapta a fejét az árokba borult. Fejéből ömlött a vér, lába beszorult a motorja alá, szeme könnyes volt, mialatt ő maga eszméletlen állapotban feküdt tehetetlenül.

Az autós szerencsésebb volt, ép bőrrel megúszta a karambolt, de a kocsija totál káros lett. Kai felé rohant, ahogy csak tudott és máris tárcsázta a 911-et.

Alig fél órával később már az egész város tudta, hogy mi történt. Bemondták a rádióban is, hogy a főutat lezárták, és amint kiejtették a sebesült nevét Abigail ledermett, arca egészséges piros színből pedig falfehérré változott egy pillantás alatt. Nem teketóriázott sokáig, elköszönés nélkül megmarkolta a táskáját, valamint David kezét és az autóhoz próbálta ráncigálni. Ha lazább lett volna a hangulat a fiúnak már zsebében lett volna erre egy igazán jó poénja, de nem ért rá ezzel foglalkozni, a kocsihoz rohant és a gázra taposott. A legközelebbi kórházhoz hajtottak, ahová feltehetően a Lassiter fiút is vitte a mentő.

A recepciós pultnál egy huszonéves lány mosolygott kedvesen a riadt Roberts lányra, akinek az ujjai elfehéredtek, ahogyan a Cook fiú kezét markolászta. Általában zavarba jön az efféle testi kapcsolatoktól, de ez most egyáltalán nem érdekelte, csakis az, hogy Kai épségben legyen. Minden porcikája, minden lélegzetvédele, szívdobbanása arra vágyott, hogy lássa őt és tudassa vele, hogy ott van mellette bármi is lesz. Féltette, szenvedett, mert tudta, hogy Kai is szenved.

- Jó napot kívánok! A segítségét szeretném kérni, az elmúlt órában behozták a barátunkat, Kai Lassitert. Megtudhatnánk, hogy melyik kórteremben tartózkodik?

- Sajnálom - válaszolt a szőke hajú lány, akinek a köpenyén az Agnes név fityegett. - Egyelőre nem mehet be hozzá senki.

- De jól van, ugye? - vágott közbe Abi, akinek a szíve a torkában dobogott.

- Ne haragudj, de nem mondhatok semmit konkrétat.

- Csesszétek meg! - szűrte ki fogai közül David, majd előkapta a telefonját és nyomban Alex telefonszámát kezdte tárcsázni, aki a nap minden percében elérhető, így szerencséjére azonnal fel is vette. - Haver, gáz van! - mondta köszönés nélkül a Cook fiú, miközben a lánnyal egy pár méterrel arrébb mentek a recepciós pulttól. - Kait behozták a kórházba, karambolozott!

- Mi a fasz? - hallatszódott át a telefonon keresztül a fiú hangja. - Ez a ti művetek! Mi a szart mondtatok neki? - akadt ki teljesen, mialatt David Abigailre pillantott, aki tökéletesen hallotta a beszélgetést.

- Csak leakart jönni a Döngetőbe - közölte szárazon Cook, miközben belül magát hibáztatta.

- Ja, le is lépett Atkin órájáról, mint a szar. Látszott rajta, hogy baromi ideges.

- Felcseszte az agyát, hogy Abigailt elvittem oda, és jött volna kinyírni. Eskü, inkább verjen szarrá tízszer, mint ez - vakarta idegesen a homlokát, és habár egyáltalán nem hívő lélek, mégis gondolatban már a tizedik imát szajkózta.

- Abigail? A fogadás Abigail? - kérdezte Alex, Davidben pedig egy pillanatra megállt az ütő és félve az említett lányra pillantott, akinek a szemei idegesen cikáztak a mellette lévő fiúra, valamit a kezében tartott telefonra. - Szentségit neki! Ez a nap egyre durvább!

- Mi a fenéről beszélsz? - kapta ki rá nem jellemzően a készüléket a lány David kezéből és az hiába nyúlt volna vissza, Abigail túl határozott volt. Aggódott Kaiért, ráadásul, ahogy kivette a beszélgetésből még egy fogadás áldozata is lett.

- Te meg ki vagy? - kérdezte Alex, miközben hallatszódott a háttérből, hogy épp indulni készül valahová. Feltehetően a kórházba, hozzájuk, illetve Kaihoz. Ám mielőtt még a lány reagálni tudott volna a kérdésre, a Peterson srác kinyomta a hívást.

- Ez meg mi volt? - nézett eltökélten David zöld szemeibe, aki szíve szándéka szerint kitért volna a kérdés alól, de túlságosan megkedvelte Abit ahhoz, hogy hazudjon neki.

- Bocs, de nekem ehhez semmi közöm - közölte szárazon, mialatt az automatába dobott egy érmét, mert úgy érezte meghalna egy pohárka kávéért.

- David, tudni szeretném mi folyik itt. Mégis miféle fogadásról beszélt Alex? - tette csípőre a kezét a lány. Ellentmondást nem tűrően nézett farkasszemet a fiúval, miközben az csak legyintett egyet és leült a hozzá legközelebb lévő székre.

- Ezt nem tőlem kellene megtudnod. Amint Kai jobban lesz, elárulja. Én nem akarok ebbe az egészbe belefolyni - kortyolt a kávéjába, miközben a másik kezével a térdén türelmetlenül dobolni kezdett. Ideges volt Kai hogyléte miatt, valamint tartott tőle, hogy amint Alex megérkezik vigyorogva fogja összetörni újdonsült barátja szívét. És nem is járt messze az igazságtól, hisz amikor a Peterson fiú belépett a kórház ajtaján, azon nyomban kiszúrta őket. A szemét alig vette le Abigailről, mintha csak a pillantásával meggyalázná azért, mert ott van és tényleg bármikor készen állt rá, hogy eltiporja, de még úgy gondolta vár a megfelelő pillanatra.

Abigail borzasztóan ideges volt, alig várta, hogy bemenjen Kaihoz. Minden másodpercet óráknak érzett, és szükségét érezte, hogy tegyen valamit, de sajnos mivel nem volt orvos, ezért kénytelen volt várni. Oda vissza rótta türelmetlenül a köröket a félhomályba borult váróteremben, amely a kórházi műtőktől és vizsgálóktól nem messze volt megtalálható. Fel és alá járkált, sóhajtozva és sopánkodva, akár egy kilencven éves öregasszony, bár Alex meg volt róla bizonyosodva, hogy még azok sem panaszkodtak annyit, mint Abigail szerény személye az elmúlt időben. Körbe - körbe, ideges léptekkel szelte át az egyik faltól a másik falig a kettő közti távolságot, ezért néha egy - egy óvatlan pillantra meg is kellett állnia, mert nem volt benne teljesen biztos, hogy nem szédült-e el teljesen és esik össze a fehér színű csempén, mert annak, valljuk be, senki sem örült volna, főleg nem ő, valamint a szülei, akik még mit sem sejtve dolgoznak, eszükbe sem jutva, hogy lányuk az iskolai tanóra helyett egy kocsmában, valamint egy kórházban tengette az egész napot. Ezért Abigail úgy érezte magát, mint aki egy viperafészekbe tenyerelt volna. A kórházban lévő dolgozók a takarítóktól a nővéreken át, az orvosokig, sőt még a recepciós hölgy is úgy néztek rá, valamint a két mellette sopánkodó óriásra, mintha legalább a Marsról jöttek volna, ha nem messzebb. Bár igaz, tény és való, hogy amikor szikrázó, gyilkos pillantásokat váltottak a falnak dőlt Alexszel akkor nem éppen festettek úgy, mint akinek minden rendben van odabent az agyában. Innentől kezdve talán egy kicsit még érthető is volt, hogy miért bámultak rájuk az emberek a szemeiket meresztgetve, de Alexnek már nem kellett sok, hogy odaszóljon nekik kicsit sem kedves hangnemben, hogy fejezzék már be ezt a tevékenységet, mert amellett, hogy baromi idegesítő és nincs kedve még ezt is elviselni, amellett már órák óta figyelte az oda vissza járkáló lányt, akitől a haja szála is az égnek meredt.

- Úgy fújtatsz, mint egy dúvad - állapította meg Abigail a fiúra pillantva, aki zsebre dugott kézzel bámult a semmibe, mialatt a fejét a fehér csempének vetette és a száját összeszorítva pillantott fel a lányra.

- Fogd be! - zárta rövidre a témát a fiú, miközben unottan ellökte magát a faltól és nyugodtan lépkedve indult meg a recepciós pultig, hogy ezúttal ő is megpróbálja megtudni Kai hogylétét. Abigail figyelte, ahogyan Alex valami hihetetlen eltökélt határozottsággal megszólalt, amitől az ember azt gondolná, igen ez a fickó aztán merő önbizalom, ami akár így is lehetne, de ha a szerencsétlenkedéseit is alapul vesszük, nem épp egy félisten, de még így sem illik rá közel sem az anyámasszony katonája cím, csak elképesztő, hogy milyen más, amikor valóban vészhelyzet van, és nem az a legnagyobb problémája, hogy Jack vagy Jim legyen az éjszakára hű barátja.

Pillanatokkal később úgy siet vissza, mintha most tudta volna meg a heti lottószámokat, ami egyébként jól jött volna bármelyikőjüknek, azonban nem ez volt most számukra az elsődleges.

- Azt mondták bemehetünk, de csak egyesével, úgyhogy addig az ajtóban maradtok - jelentette ki határozottan a fiú, miközben rohant a megadott számú kórterem felé. Amint megpillantotta a 17-es számot, két kopogást követően be is nyitott.

- Szia - fordította látogatója felé a fejét a beteg, mialatt Alex felszisszent a látvány miatt.

- Ocsmányul nézel ki, tesó!

- Kösz szépen, máris jobban érzem magam - nevetett fel Kai, azonban a hirtelen levegőtől megfájdult az oldala, úgyhogy inkább elcsendesült.

- Azt mindjárt gondoltam, hogy vagy olyan elvetemült, hogy az óra közepén lelépj egy nyomorult szó nélkül, de hogy a Roberts csaj miatt, azt nem gondoltam volna - hitetlenkedett Alex, ahogyan óvatosan az ablak felé sétált és kitekintett rajta. Nem sok látnivaló volt az ablakon túl, mindössze a kórház betonudvara, melyet egy virágokkal ültetett kiskert szegélyezett. Szemben pedig a kórház egy másik szárnya, feltételezhetően az sem sokkal vidámabb hely, mint ez, legalábbis ezt gondolta Alex, amíg összpontosított a ki nem mondott szavaira. - Kicsit túlzás ez egy fogadás miatt, nem? Majdnem meghaltál, öreg.

- Még élek - mondta ki a teljesen nyilvánvalót Lassiter, mialatt megpróbálkozott azzal, hogy felüljön. - Agyrázkódás és egy kisebb zúzódás, úgyhogy szerencsésen megúsztam az egészet - vonta meg a vállát mit sem törődve azzal, hogy alig egy pár órája még teljesen eszméletlen volt.

- Te tudod - fonta össze karjait a fiú, mialatt egy mosoly vette át helyét a lassan odaköltöző unalomnak az arcán. - A mocid totál káros lett, tényleg kell egy új!

- Felejtsd el a fogadást, tesó! - legyintett a srác, mialatt meredten bámult maga elé a kórházi ágyon ücsörögve.

- Hogy hogy? - vonta fel kíváncsian a szemöldökét Alex, pedig a kérdésre még ő is tudta a nyilvánvaló választ, de a barátja szájából akarta hallani.

- Megkedveltem - jelentette ki Kai, mialatt a gondolataiba mélyedt. Már néhány perce hallgathatta a szükséges tanácsokat, amikkel a kezelőorvosa ellátta, hogy a napokban teljesen és véglegesen felgyógyulhasson, amikor ő maga is észrevette, hogy a barátja már nincs a szobában. Észre sem vette, hogy távozott, ami vagy annak köszönhető, hogy egy újabb agyrázkódást kapott, ami valljuk be, nem a világ legkellemesebb dolga, vagy pedig sikerült annyira elmélyednie a saját gondolataiban, hogy még észre sem vette Alex sziporkázó szavait, vagy az orvos érkezését. A kezében szorongatott zárójelentésre terelődik a figyelme és minduntalan feltűnik a kórlapján, hogy minden ügyét, amíg ő válságos állapotban volt és nem tudta elvégezni, azt Alex Peterson tette meg helyette és ez egy nagyon furcsa, de megszokott érzéssel párosul belül a mellkasában, ahogyan testvére helyett is testvéreként érzett fiúra gondolt, akivel habár nem mindig állnak ugyanazon az állásponton, de nem hagyják cserben a másikat egy pillanatig sem. Mély hála és köszönet az, ami erősen dübörög a szívében, ahogy elmosolyodva visszarakja a kórlapját a helyére.

- Kip - kop! Bejöhetek? - állt meg az ajtóban Abigail, jelezve, hogy szeretne bemenni.

- Látom megérkeztél, végre! - mosolyodott el szélesen Kai. - Jól vagy?

- Azt hiszem ezt a kérdést inkább nekem kellene feltennem - nevetett fel a lány, miközben beljebb tessékelte magát az ajtón. Rámosolygott a doktorra is, aki éppen a minden jót kívánt a továbbiakban, majd hamar távozóra fogta, bár kicsit úgy tűnt, mintha menekülni próbált volna onnan, holott erre inkább Kainak lett volna nyomósabb indoka, aki mégis még mindig az ágya szélén ücsörgött, mintha szétszakíthatatlan láncokkal oda lenne kötve.

- Soha jobban - válaszolta a fiú, mialatt arrébb csúszott az ágyon jelezve, hogy a lány foglaljon helyet. Abigail óvatos mozdulattal ült le mellé, mialatt kezeiben a kórlapot fogta, ami nem régiben még szerelme kezében tétlenkedett. Kai hirtelen kapja fel a tekintetét és néz rá, amint az olvasni kezdi aggódóan az állapotát. Ahogy pillantásaik találkoznak, szinte a másik arcvonásait látták tükröződni a másik szemeiben. Talán még sosem látták egymást ilyennek, törődőnek.

- Miért csináltad? - vált komolyra Abigail hangja, mialatt Kai szemébe mélyedt.

- A balesetet? Nem direkt volt - poénkodott volna a fiú, de látta, hogy a lány nem vevő rá.

- Nem azt, a fogadást - közölte szárazon, miközben a levegő szinte már fagyossá változott.

Az emberi test nagy fordulatszámon működik, a vérnyomás megmutatja a vér áramlásának sebességét az erekben. Nagyon fontos és elengedhetetlen, hogy szabályozzuk ezt a nyomást. Alacsony vagy elégtelen vérnyomás gyengeséget vagy kárt okozhat. Mikor magasra szökik a vérnyomás, a baj hamar megtörténik, ha továbbra is nő a vérnyomás, akkor közelebbről is meg kell nézni, mert különben nagyon rosszul alakulnak a dolgok. Minden túlterhelt szervezetnek kell a megnyugvás. Le kell valahogy vezetni a stresszt és a feszültséget, mielőtt túl sok lenne elviselni. Valahogy megnyugvást kell találni, mert ha nem, akkor megteszi a testünk maga. Kirobban. A saját magunk által létrehozott teher a legnehezebb. A nyomás, hogy jobbak legyünk, mint amennyire lehetünk. Ez a nyomás soha nem múlik el és egyre csak nagyobb és nagyobb lesz. Márpedig, ha perceken belül nem oszlik el a szinte már fülsiketítő csend, Abigail már maga sem tudta volna megmondani, hogy magas vagy alacsony a vérnyomása a hirtelen jött stressz hatására, mert, hogy egy ideig nem lesz számára megnyugvás az már előre elkönyvelhető.

- Azt elvesztettem.

- Nem azt kérdeztem! Hanem, hogy miért csináltad? Rólam szólt igaz? - a lány hangja erőtlen volt, megszokta már, hogy hőn szeretett fiúja folyton kigúnyolta, de ez már több volt a soknál. Egy ideig azt hitte minden megváltozik, hiszen azok után, hogy megcsókolta, valamint elolvasta az írását csak nem volna olyan hülye, hogy az egészet egy nyomorult poén miatt elrontsa. Vagy az egész, amin átmentek maga a poén miatt lett volna? Erre várta volna a választ a lány, ám Kai mintha némasági fogadalmat tett volna.

- Rólad.

- Kicsit bővebben? Kaiden, ne kelljen már mindent harapófogóval kihúzni belőled! - szólt rá picit bátrabban a lány, amin a fiú meg is lepődött egy pillanatra, ám a lelkiismeret furdolása nem hagyta őt megszólalni.

- Fordítva sült el a dolog - hangja alig hallható, de kellően idegtől túlfeszített, arca szinte belerándult ahogy kiejti a szavakat, míg végül látja, ahogy Abigail arcán testet ölt a komolyság. - Volt egy fogadás, de már régebben, hogy nyerjek egy mocit, cserébe pedig megkellett téged, hogy... tudod - ejti ki végül. - De feladtam! Mert valódi érzelmek léptek a helyükre - fújta ki fájdalmasan a levegőt, de mégis valahogy kissé megkönnyebbült, ahogy kimondta, szó szerint, mintha egy súlyos terhet vennének le a válláról. Sosem érzett még ilyet ezelőtt és ahogy teltek a percek néma csendben egyre biztosabb volt benne, hogy szüksége lesz valami agyturkászra, hogy verjenek belé valami türelmet, ugyanis nem győzte kivárni a reakciót, ami kicsit késve érkezett a lánytól, aki percekig lefagyva nézett rá.