14.fejezet - A barátok segítik egymást

Lana teljesen ledöbbent és boldogság járta át minden porcikáját, hiszen a fiú meg sem várta, hogy szapora légzésével küszködve kibökje, hogy semmi köze nincs ahhoz amit apja tett, hanem egyszerűen csak elhitte, és látta a szemében az őszinteséget. De mégis felmerült benne egy kérdés...
- Honnan?- kérdezte a lány. Dean nem tudta mire vélni a kérdést, így csak összeráncolt szemöldökkel várta, hogy Lana megmagyarázza a kérdését- Honnan tudtad, hogy nem én vagyok érte a hibás?

Dean szigorú arccal meredt maga elé, s megrázta a fejét, mert nem gondolta volna ennyire naivnak a lányt.
- Elvégre a barátságban egyeztünk meg, gondolom emögött az áll, hogy a másiknak nem okozunk keserű fájdalmat.- válaszolta a fiú, miközben elsétált a lány mellett, aki amint feleszmélt a bambulásból Dean után eredt. Majd megragadva annak karját, próbálta maga elé fordítani.
- Köszönöm. - suttogta a lány - Köszönöm, hogy a barátom vagy, és hogy hiszel benne.
A Roberts fiú megvonta a vállát, s ment volna tovább, de Lana még mindig nem engedte hogy Dean magába zuhanva rohangáljon, barátra van szüksége, aki kitart mellette most is amikor a helyzetek nem úgy alakulnak ahogyan kellene, rá van szüksége.
- Most már nem fogadod el az ösztöndíjat ugye? - kérdezte halkan a lány, mialatt minden figyelmét a fiú kötötte le
- Nem- válaszolta a fiú meggyötörten, mialatt lehuppant a földre és szét terült a frissen nyírt füvön. Elgondolkozva kémlelte a kék égboltot. Lana tétlenül leült mellé, lábait maga elé húzta és karjaival átkulcsolta azt. Percekig szótlanul ültek - Dean esetében feküdtek - az udvaron, és még az se zavarta őket, hogy a tanóra már javában folyt.
- Nem tudom hogy mi lesz eztán.- szólalt meg hirtelen a fiú, miközben összekulcsolt kezét feje alá helyezte, s úgy törte a fejét a jövőjén. Minden álma az ösztöndíj lett volna, de nem kellett neki ha azt nem igazságosan kapta meg, hanem egy undorító csalás következtében.
- Megoldjuk- mosolyodott el halványan a lány, mert szándékában állt kitartani újdonsült barátja mellett- Én és a családod.

Dean e szavakat hallva érdeklődve ült fel s kíváncsian méregette Lanat.
- De nem is kértelek rá- értetlenkedett a Roberts fiú. Miért akar már megint olyanba beleavatkoznia ami nem is az ő problémája? Megint azt akarja elérni hogy így próbáljon elcsábítani, mert ha igen akkor ez szánalmas próbálkozás!
- Tudom! - válaszolta a lány halványan elmosolyodva, s most ő terült szét a füvön az eget pásztázva
- Akkor miért?
- A barátok segítik egymást.- vonta meg a vállát Lana, miközben egy pillanatra sem nézett bele a fiú csokoládé barna szemeibe, amik teljes meglepődöttséget tükröztek.

Percekig csöndben feküdtek a füvön mindketten az eget kémlelve, miközben az agyuk vadul kattogott, egészen addig míg a szünetet jelző csengő föl nem ébresztette őket a merengésből. Dean nagyot sóhajtva föltápászkodott, s az ajtó irányába kezdte vonszolni magát, viszont amint rájött, hogy ő valójában Lanaval volt odakint addig, így megpördült a tengelye körül, s szeme elé tárult az a látvány, hogy a lány még mindig a füvön fekszik, és szinte észre se vette, hogy felkelt mellőle. Ennyire fontos lenne neki, hogy mi van velem? gondolta magában a fiú, miközben határozatlan lépésekkel ment vissza.
- Be kellene mennünk. - guggolt a lány elé, aki pislogott párat és bólintva felállt, majd hajába túrva sóhajtott fel
- Igen- hebegte maga elé, majd a fiú mellett menve léptek be a tanterembe, ahol az iskola egyik leggyűlöltebb tanárával, Paul Palmerrel találták szembe magukat. A középkorú férfi szigorúan meredt maga elé, és a szeme szikrázott a dühtől. Sötét haja gondosan fésülve, és bakancsa is koromfekete volt, rendezett életmódhoz volt szokva, mivel fiatalabb korában katonaként élte életét így szinte minden diák rettegett tőle, mert ő megmondja a véleményét a tanulókról, legyen az milliárdos vagy csak szegény módú család gyereke.
- Ms. Evans és Mr. Roberts!- szólalt meg kemény hangján mikor az említettek beléptek a terembe, ahol egy nem éppen nyugodt tanár fogadta őket- Ugye tisztában vannak vele, hogy ez nem szórakozó hely hanem egy iskola? - csapta le a naplót az asztalra, amire Lana összerezzent egy pillanatra, de próbálta tartani a büszkeségét, és nem gyengének mutatni magát- Meggyőződésem, hogy nem voltak tanári felügyelet alatt a tanórán, nem de?- kérdezte a tanítványait, akik lemeredve álltak Palmer előtt, akinek a dühtől megrándult az a szája
- Jól gondolja tanár úr- válaszolt tisztelettudóan Dean
- Tudod, Roberts, úgy érzem erősen félreismertelek.! Azt hittem hogy te becsületes ember vagy, ha már ez a feslett nőszemély az első velem lévő órájában ellóg, de nem hittem volna, hogy te követed. Szánalmas kölykök!Csalódtam benned, úgyhogy gondolom lesz mivel dicsekedned a szüleidnek, és természetesen az a minimum hogy az ellógott óráért igazolatlant kapsz, valamint egy elégtelent!
-És te Evans! - fintorodott el a férfi, mert az első pillanattól kezdve rühellte meg a lányt, mikor annak csilivili ruhájára pillantott és az apjáról nem is beszélve, akit egy óriási tahónak tartott. - Szépen bemutatkoztál, így szeretném figyelmedbe ajánlani az első egyesed valamint igazolatlanodat!- firkantotta be a naplóba az említett jegyet- További szép napot!- vigyorodott el, de Lana inkább vicsorgásnak látta. És ez megijesztette, így amint kiment a Palmer a teremből hatalmas sóhaj hagyta el a száját.
- Köszönöm- szólalt meg hosszú csend után Dean, miközben a padlót fixírozta.
Az Evans lány meglepetten kapta fel a fejét, s kíváncsian nézte a fiút.
- Mit? Az egyest és az igazolatlant?- mosolyodott el halványan Deanre pillantva, aki nagy meglepetésére viszonozta a mosolyt
- Nem! Azt, hogy segíteni akarsz nekem barátként. Szép tőled!- nézett mélyen a szemébe a fiú, mire Lana zavartan lehajtotta a fejét, és nem bírta abba hagyni a mosolygást
- Nincs mit, hisz ez így van rendjén.- emelte meg a fejét és az alsó ajkába harapva nézett a fiú felé, aki biccentett, s kivonult a teremből.

Az elkövetkezendő szünetekben még csak egymásra sem néztek, nem akartak a másik nyakán csüngeni, így békén hagyták egymást.

Az osztályfőnöki órán eleinte nagyon nyomasztó volt, hallgatni ahogyan Mr. Edwards beszámolt arról, hogy milyen jegyek születtek az év folyamán, és a tanulók se hallgatták nagy lelkesedéssel a sok bukásra célzó figyelmeztetéseket.
- Gyerekek!- szólalt meg Mr. Edwards, az osztályfőnök - Az igazgató úrral megbeszéltem, hogy mivel az idei éven sehol nem voltunk még kiruccanni, így szükségesnek éreztem hogy elmenjünk egy osztálykirándulásra az erdőbe. Természetesen a kirándulás ingyenes, mivel az iskola fizeti valamint a túra egy  éjszakás.

Az osztály örömmel hallgatta ezt a hírt, és Dean is jó ötletnek vélte, hiszen ráfért egy kis friss szabad levegő.Így elhatározta, hogy menni fog, és kikapcsolódik kicsit. Arra a pár órára elfelejti minden problémáját és csak magával fog törődni csak addig a kis ideig. Senkire és semmire nem fog koncentrálni egyedül csak is magára, és ez eltökélt szándéka volt.

A hazafelé úton még mindig csak az járt a fejében a Roberts fiúnak, hogy miként menthetné meg az ösztöndíját, de szomorúan vette csak tudomásul, hogy ez bizony elúszott. Mert nem állt szándékában csalással megszerezni azt, hiába vágyott rá. Inkább a igazságos vágyakozás, mint a meg nem érdemelt  boldogság. Ezen kattogott az agya teljesen addig, míg haza nem ért, mert otthon állt a bál. Robert szokásától eltérően ész nélkül ordítozott Ashleyre, és a mellette lévő Aaronra.
- Mi folyik itt? - lépett be a házba Dean, azonnal elkapta húga könyörgő tekintetét, s mintha csak hallotta volna annak hangját: Segíts!
- Fiam! - lépett oda mellé Robert, és megveregette fia vállát- Itt most tudod mi történik? Kiderült, hogy az én tisztességes lányom egy ilyen ficsúrral állt össze. - mutatott rá agresszívan Aaronra, aki szorosan Ashley mellett állt, és fogta a lány kezét- Annak a bárgyú képű fickónak a fiával, aki mégis úgy döntött, hogy ha tetszik hanem, a házunk igenis fel lesz újítva.- szorította ökölbe a kezét a családfő és dühösen az asztalra csapott

Dean nem akart hinni a fülének. Tessék? Hiszen megbeszéltem Lanaval, és magával Leonarddal is, hogy békén hagyják a házunkat, akkor mi a fenéért történik mindez?
- Hogy történhetett ez? - kérdezte Aaront mikor megtalálta a hangját a döbbenettől
- Apa olyan félórával ezelőtt hívott, és csak annyit mondott hogy értesítselek titeket, hogy a szavatok elszállt, és a polgármesterrel is beszélt, aki szintén rábólintott arra, hogy kivétel nélkül minden házat fel kel hogy újítsanak, ezért nincs mit tenni.- hadarta összehúzott szemmel az Evans fiú
- Mi az hogy nincs mit tenni? Az isten szerelmére ez a mi házunk, a családi házunk. Mindent fizetünk, semmi joguk beleszólni az életünkbe!- csapott újra az asztalra Robert, mintegy düh levezetésképpen.
-Ez igaz! De valami olyanról is zagyvált, hogy végre mindenki megkapja amit megérdemel!- szólalt meg ismét zavartan Aaron, mert ezt a mondatot ő sem tudta mire vélni
- Meg is fogja kapni amit megérdemel azaz átkozott, ha hozzá nyúl egy ujjal is házamhoz!- szorította ökölbe a kezét Robert, mert nem tudta eltűrni, hogy valaki, egy olyan idegen mint Leonard Evans, egy olyan házhoz nyúljon amihez abszolút semmi köze. Neki fogalma sincs arról , hogy a Roberts család mennyit küszködött azzal, hogy olyan lakban éljenek amilyenben. Mai napig emlékeznek azokra az időkre amikor boldogan felnevetettek a ház építése és újítása során, amikor a család együtt volt és segítkeztek egymásnak. Viszont ha Leonard hozzá kezd a ház ujjá tételéhez, a Roberts család csak azt fogja látni, hogy egy idegen ízlésű lakásban élnek, amit egy számukra idegesítő alak hozott létre, és ettől a hangulat is a családban nem a megszokott, hanem rideg, mivel a hangulathoz erősen hozzá tartozik az, hogy milyen környezetben élnek.

- Ne is figyelj édesapámra. Csak a düh beszél belőle, biztosan nem haragszik azért mert te vagy a barátom. Hamar meg fog téged is szeretni, csakúgy mint én- bújt szorosan Aaron karjaiba Ashley és a fiú mellkasának döntötte a fejét, aki hátulról karolta át a lány derekát.
- Tudom- suttogta bele alig hallhatóan az Evans fiú Ashley hajába. Majd egy hirtelen ötlettől vezérelve előkapta a telefonját és egy gyors üzenetet küldve testvérének el is rakta.

Pár perccel később Lana topogott be a Roberts ház ajtaján.
- Jó napot! - köszönt illedelmesen elmosolyodva, miközben tekintetével testvérét kereste- Aaron mi történt?
- Apa egyik pillanatról a másikra megváltoztatta a véleményét, Ashley-ék házát fel fogja újítani, és állítása szerint mindenki megkapja azt amit megérdemel!- válaszolt nővére kérdésére tömören a fiú
- De ez nem csak így megy. Ezt nem fogjuk hagyni!- jelentette ki Lana határozottan és dühösen, miközben állta a megdöbbent és elismerő pillantásokat
- Szóval ebbe is bele akarsz keveredni?- lépett elé Dean szemöldök ráncolva, és kicsit sem nyugodott meg azért mert a lány kész segíteni nekik, mert ő még mindig azt tartotta a szeme előtt, hogy a Roberts családnak nincs szüksége mások segítségére. Egyszerűen nem szorulnak rá!
- A barátok segítik egymást- vonta meg a vállát Lana, miközben nyelt egy nagyot, mert a torka hirtelen elszorult, amikor Dean szemeibe nézett, amik még mindig ridegen néztek rá, és még csak nem is rándult meg a szája hogy rámosolyogjon mint az iskolában
- Nem tetszik ez nekem- sóhajtotta a Roberts fiú mialatt édesanyja mögé állt, aki az eddig történt jeleneteket csöndben figyelte, meghúzódva a sarokban, és még sírni sem tudott annyira megdöbbent egy-egy eseményt hallva.
- Már megbocsáss kedvesem- szólalt meg az eddig halkan meghúzódó Mary, aki eddig zavartan pillantott hol a családjára, hol pedig az Evans testvérekre- De te ki vagy?- célozta kérdését Lana felé, aki kedvesen rámosolygott a középkorú asszonyra és a lehető legilledelmesebben mutatkozott be, amin Dean szinte hátrahőkölt
- Elnézést, hogy eddig nem mutatkoztam be, csak nem igazán volt alkalmam. A nevem Lana Evans. Aaron nővére vagyok- mosolygott rá a Roberts szülőkre, mivel a többiek már tudták hogy ki is ő, hiszen volt alkalmuk megismerni
- Nagyszerű! Egy újabb Evans ivadék!- fújtatott gúnyosan Robert, mert nem tudott megbékélni azzal a helyzettel hogy annak a gyermekei vannak a házában aki éppen leakarja rombolni a családi házat és helyére egy valóságos villát alakítani
- Mary Roberts, a férjem pedig Robert Roberts- mosolygott vissza kedvesen a nő figyelmen kívül hagyva férje beszólását, mert látta az Evans lányon, hogy az tisztességes, legalábbis ezt sugallta, és szinte áradt belőle a kedvesség. Igaz, hogy az öltözéke és maga a megjelenése különbözött attól amihez eddig hozzá volt szokva, de tisztában volt vele Mary, hogy Lananak valószínűleg több zsebpénze van mint nekik akár az egész vagyonuk. Nem mintha irigykedett volna, mert nem volt rá oka, de látta a lányon hogy nagyon a szívén viseli az egész házügy, amihez tulajdonképpen annyi köze van hogy az apja csinálja a cirkuszt, mégis mintha a Roberts család tagja lenne, úgy rettenti meg a dolog.
- Örvendek- biccentett a lány, majd Deanhez fordult- Hogy vagy? - simított végig annak karján, aki összehúzta a szemöldökét a lány tettét követően
- Jól- vonta meg a vállát a fiú
- Oké- szólalt meg Aaron a hosszú kínos csend után, mert a levegőben szinte tapintható volt a feszültség és ő ilyen környezetben legszívesebben elmenekült volna, és az igencsak furcsán vette volna ki magát- Akkor most mihez kezdjünk?- tekintett szét, hátha valakinek támad egy ötlete
- Mi lenne ha apátokat lebeszélnétek erről az őrültségről?- kérdezte szemöldökfelhúzva Robert, mire Aaron megrázta a fejét
- Sajnos ez apánkra nem igazán vall, hogy lelehet őt bármiről is beszélni. Ha valamit bevesz a fejébe, ami esetünkben akármi lehet, azt a jó isten segítségével se veri ki belőle, szóval A terv kihúzva. Mi a B?
- Szóljunk a polgármesternek?- találgatott Lana
- Nem hinném hogy beválna, az alapítványról már tudomást szerzett, és ha arról tud akkor arról is kell hogy tudjon hogy ehhez házakat kell újjá építetnie apának
- De nem az egész faluét!- vágta rá Dean
- Van benne valami- gondolkozott el egy pillanatra Aaron, mialatt a szomszédszobából hatalmas sikítás hallatszódott

Robert azonnal felpattant hogy megnézze, mi volt az, és hogy meggyőződjön róla, hogy legkisebb gyermeke épségben van-e. De szerencsére csak a tévéből hangzott fel az.

Ezeket a pillanatokat kihasználva Mary azonnal fölpattant a helyéről és Aaron valamint Ashley elé lépett.
- Elfogadom hogy együtt vagytok, de ez apádnak túl sok volt, először is, mert a kislányának barátja van, és ezt nem nézi jó szemmel főleg ha a fiúnak az apja éppenséggel a házunkba fektetett munkát nemes egyszerűséggel ledöntené. Ezért szeretném hogy, ha látjátok jövőjét ennek a kapcsolatnak és tényleg szeretitek egymást akkor helyesen cselekedtek, és nem viszitek egymást bele a bűnbe. Szóval örülök nektek- mosolygott lányára és Aaronra Mary, és mikor azok viszonozták a mosolyt egy kis puszit kaptak mindketten a homlokukra.

Ezalatt Dean és Lana kivonultak az udvarra és az ott elhelyezett padokon bámultak maguk elé.
- Figyelj szeretnék neked köszönetet mondani- szólalt meg váratlanul a lehető leghalkabban Dean, és a lánynak is nagyon meg kellett erőltetnie a fülét, hogy hallja
- Miért? Nem tettem semmit!- értetlenkedett Lana, miközben végig pörgette a fejében az utóbbi napok eseményeit, de egy okot sem talált amit a fiúnak meg kellene köszönnie.

- Ne értetlenkedj! A barátom voltál. Aki segít rajtam a bajban és cserébe nem kér semmit. Szóval köszönöm. - rágta a szája szélét a fiú, miközben felállt és a hátsó udvar felé araszolt
- Ez teljesen természetes. - válaszolta a lány, miközben Deanre nézett- Hová mész?
- Gyere!- ragadta meg erősen a lány kezét, aki a szorítást követően felszisszent de nem foglalkozott a szorító kezekkel, csak a szívével, amit a fiú megmelengetett szavaival.
- De hová?
- Ide!- eresztette el a lány karját, és félre állt, hogy Lana is lássa amit mutatni szeretett volna neki.
Körülöttük akárhová néztek háziállatok vették őket körül. Egy rövid földút volt kiépítve a közlekedés miatt, és annak két oldalán karámok voltak építve amik tele voltak sertéssel, libával, kacsával, tyúkokkal, pulykákkal, és különböző szárnyasokkal, valamint kisebb ketrecekben nyulakat is láthattak, és ha ez még mind nem lenne elég, egy két szobanagyságnyi helységben találták magukat, ahol a tehenek voltak voltak elhelyezve.
- Uramisten!- csillantak föl Lana szemei- Gondoltatok már arra, hogy nyissatok egy állatkertet? - kérdezte teljes komolysággal a hangjában, de Deanből kitört a nevetés.

Lana soha nem látta még a fiút nevetni, sőt, egyetlen halvány mosolyt látott tőle a minap, de ez a nevetés, amit produkált, elérte, hogy szíve szabálytalanul zakatoljon. És a füle tövéig vörösödjön.
- Most miért nevetsz ki? - színlelt felháborodást a lány, de amint látta, hogy Dean még mindig vigyorog, ő is elmosolyodott
- Komolyan nem láttál még ennyi állatot?- hitetlenkedett a fiú, miközben kinyitotta a nyulak ketrecét
- Nem, vagyis az állatkertben igen- válaszolta zavartan a lány, mert szégyellte a kijelentését
- Gondoltam...- húzta el kelletlenül a száját Dean, majd gyöngéden karjai közé emelte a nyulat, és Lana elé emelte- Tessék, simogasd meg.
Lana félve megérintette a kis állat selymes szőrét, majd gyöngéden végig simította, majd egyre bátrabban süllyesztette kezét a puha szőrbe.
- Tetszik?- kérdezte a fiú a nyúlra utalva, mert a lány arckifejezését látva azonnal beleszeretett a kis állatba
- Nagyon!
Percekkel később már a baromfiak körül voltak, és Dean éppen azokat mutatta a lánynak, aki csillogó szemekkel bámult a háziállatokra
- Etettél már tyúkokat?- kérdezte kíváncsian a Roberts fiú, miközben egy közepes méretű tálat szedett elő ami roskadásig tele volt kukorica szemekkel
- Még nem, hogyan kell?
Dean belemarkolt a szemekbe és egy csukló mozdulattal szórta a szárnyasok elé.
- Így, most te jössz!- nyújtotta a lány elé az edényt
Lana is belemarkolt a szemekbe és Dean mozdulatát utánozva dobálta a földre a kukoricát.
- Ne légy annyira feszült, olyan mintha eléd dobnák az ennivalód és tessék egyél! Lazán. Így- ismételte meg a tyúkok etetését Dean, és mikor a lány már fejlődő képesnek bizonyult elismerően bólintott- Látni akarod a kecskét is?- döntötte meg a fiú a fejét, mire a szőkeség elképedve nézett rá
- Nektek az is van?- a fiú bólintott, majd mikor megmutatta az egyetlen kecskét ami magányosan feküdt az árnyékban elmosolyodott
- Ezt is szeretnéd megetetni igaz?
- Csak ha nem baj- harapdálta a szája szélét a lány, miközben Dean reakcióját figyelte, aki megvonta a vállát és a kezébe adott egy maréknyi növényt
- Csak tarsd nyitva a tenyered, ne hajlítsd be
Miután Lana sikeresen megpróbált etetni pár állatot, visszatértek a nappaliba, ahol már csak Mary és a kis Emily voltak, amint éppen együtt nézték a mesét.

- Sziasztok. Mit néztek?- lépett közéjük Dean -nyomában Lanaval- és leült a húga valamint édesanyja közé
- Rajzfijmet. Te is nézed vejünk?- mosolygott rá kisebb testvére, és mikor Dean rábólintott a másik azonnal a fiú nyakába ugrott- Ő kicsoda?- biccentett félve Lana felé
- Lana vagyok, szia- lépett a kislányhoz az említett, és kedvesen rámosolygott
- Emily Roberts- mutatkozott be félénken a barna hajú csöppség
- De szép neved van!
- Köszönöm. - mosolygott rá zavartan Emily- A tiéd is.
- Na és mit néztek?- pillantott a televízióra Lana, és mivel látta, hogy nagyon szegényes körülmények között élnek Robertsék, semmire sem tett célzást, mert egyrészt nagyon megkedvelte a fiút és annak a családját is, ha azokat csak felszínesen is ismerte meg, másrészt pedig nem akart senkit sem kínos szituációba hozni.
- Mesét. Te is akarod nézni velünk?- kérdezte a Roberts lány, mire a másik bólintott
- Persze!