Kedves olvasók!
Mindenben igazatok volt. Nem viccelek, tényleg!
Valami megmagyarázhatatlan dolog miatt Daviddel bekerültünk egy kocsmába, de természetesen nem hazudtoltam meg magam, mert nem voltam hajlandó egy csepp alkoholt sem inni. Viszont Kaiden a segítségemre sietett, az eszeveszett száguldozás következtében pedig a kórházban lyukadt ki. Ki voltam totál akadva, hogy valami baja esett, de ti ne legyetek, ugyanis egy kis zúzódáson valamint agyrázkódáson kívül semmi baja. Hál' istennek!
Azonban egy olyan dolog jutott a tudomásomra, amely végérvényesen minden gondolatomat megváltoztatta Kaiden Lassiter mosolyáról, csókjáról, és érintéséről.
Sosem fogjátok kitalálni, hogy miért!
Soha!
Készen álltok?
Ezt kapjátok ki!
Az egész egy fogadás volt!
Őszintén szólva a lelkem összetört, nem tudtam mit gondolni, nem tudom reagálni sem, mert amit tenni akartam az nem rám vallana, így inkább kirohantam a kórházból és hazáig sírtam a vonaton, majd a szobámban is. Azt pedig már nem is említem, hogy mennyire bosszantott, amikor másnap reggel anyáék megtudtak volna ölni, hiszen megtudták Mr. Atkintól, hogy hiányoztam a suliból. És mivel nem mondhattam el a teljes igazságot, ezért csak a kórházat említettem. A kocsma szó hallatán egészen biztos vagyok benne, hogy apa előbb Davidet, majd utána engem nyírt volna ki, akasztott volna fel, fojtott volna meg... na jó, picit túlzás, de értitek, mire akarok kilyukadni.
A kórházas eset három nappal ezelőtt történt, azóta nem merek kilépni a ház küszöbéről egyrészt a szégyentől, amit habár csak én és Kai haverjai tudják, de nekem ez már éppen elég, hogy itt sínylődjek, másrészről pedig hálát adok minden fertőzésnek, és bacilusnak, mert influenzás lettem. Nem szándékosan, de épp jókor, így örültem, hogy egy teljes hétre kiírt a doki.
Szóval itt vagyok, elkérem a házit, tanulgatok, olvasgatok, és bőgök a nap huszonnégy órájában.
Tudom, hogy mit gondoltok... érzem, de azért osszátok meg véleményeteket, szükségem van rátok és a humorotokra!
Puszi
AbiRo
Drága AbiRo!
Tudod, hogy mennyire imádlak, de azt kell mondjam, hogy ezzel a szerelmed túlságosan is messzire ment, hiszen nem csak, hogy becsapott téged, de egyenesen megalázott. Úgy kezelt téged, mintha egy tárgy lennél, akit egy csettintésre megkaphat. Mégis milyen ember az ilyen?
Próbáld meg elfelejteni őt! Töltsd Isabellel az időt, és persze bárkivel, akivel csak jól esik, kivéve azzal az idiótával! Más tanácsot sajnos nem tudok mondani. Te tőle ezerszer jobbat érdemelsz és remélem, hogy ez te is nagyon jól tudod!
Oh, és jobbulást! Igyál sok teát, hisz tudod az mindenre gyógyszer!
Sok puszi:
Dana
Teljesen igazat adott barátnőjének, azonban nagyot sóhajtva motoszkált elméjében a fiú mondata, miszerint valódi érzések vették át a színjátéka helyét és ez megmozgatta a fantáziáját annyira, hogy elképzelje, hogy a köztük lévő kapcsolatnak talán van értelme, viszont egy pillanat alatt rájött, hogy ez lehetetlen. S ha meglenne a szikra, mármint valóban meglenne mindkettejükben, az is kevés volna, ahhoz, hogy egy párt alkossanak. Nem tudott volna olyan fiúval együtt lenni, akinek egyetlen jó tulajdonsága a külseje, mert egyáltalán szemernyi jó indulat se volt benne, plusz mínusz az a pár jó pillanat, amit a lánynak okozott.
Abigail szeme lejjebb kúszott, és egy eddig számára ismeretlen olvasója írt neki levelet, melyre azonnal rákattintott és már olvasta is:
Szia AbiRo!
A napokban találtam rá a blogodra és elejétől a végéig elolvastam. El kell mondjam, ez elképesztő! Fogalmam sincs, hogy mégis, hogyan tudtál ennyi szörnyűséget kibírni, hiszen még a hülyének is lejön, hogy Kaiden Lassiter egy barom.
Viszont neked semmiért sem kell szégyenkezned, hisz te gyönyörű vagy, okos, intelligens és nem mellesleg erős, még ha te ezt nem is így gondolod magadról!
Az utóbbi néhány bejegyzésedben mintha kicseréltek volna téged, határozottabb vagy, és nem vagy annyira elveszett, mint régebben. Le a kalappal előtted! Elképesztő mennyire sokat próbálsz tenni önmagadért és másokért egyaránt. Én biztos nem lennék képes mindenre így figyelni!
Gyógyulj mihamarabb!
Tasmán
Kaiden Lassiter eközben a telefonját szorongatta a kezében, azonban sehogy sem talált olyan zenét, amelyet ő egyébként szeretett volna. Mardosta a bűntudat a Roberts lány miatt. Fogalma sem volt hogyan kérjen tőle bocsánatot, ráadásul úgy, hogy a lábát sem teheti ki a kórházból így egy pillanatra megfogalmazódott benne az ötlet, hogy Davidet vagy Alexet megkéri, hogy egy csokor virágot adjanak át a lánynak, de ahogy belegondolt, hogy az milyen életszerű lenne valójában, és hogy pont Alex-szel küldetné el, aki egy vödör semmit se vinne Abigailnek, az teljesen kizárt, hogy virággal állítson elé, szóval a válasz zsigerből nem lett erre lehetőségre. Így úgy gondolta, hogy ráír a közösségi portálon: Facebookon.
Azonnal írt is neki egy üzenetet, és körmét rágva várta a választ, ami percekkel később sem érkezett, mivel a lány neve mellett nem volt jelölve egy kis zöld pötty, ami az elérhetőségét mutatta. De mielőtt még valami extrém dologgal is megpróbálkozott volna, mint, hogy ráírni Isabellre, eszébe ötlött, hogy meg van a lány telefonszáma is. Azonnal bepötyögte a megfelelő számokat és a halk búgás közben idegesen szorította magához a takarót. Aztán amikor a lány hangját meghallotta a vonal mögül boldog volt, egészen addig, amíg rá nem jött, hogy csak az üzenetrögzítő kapcsolt be. Arra pedig egyáltalán nem volt hajlandó, hogy ott úgy mondja el neki a gondolatait, hogy az még meg sem hallgatja rögtön, márpedig ő azonnal akart vele beszélni.
- A franc essen bele ebbe a kórházba! - csapta le a telefonját a földre, amit hangos csattanás kísért.
- Nyugodjon meg Mr. Lassiter, hamarosan hazamehet - fonta össze karjait a belépő férfi. Kaiden csodálkozva pillantott rá, hiszen fogalma sem volt, hogy mégis mit kereshet ott.
- Mr. Atkin?
- Biztosan azt kérdezed magadtól, hogy miért vagyok itt - lépett beljebb a tanár a kórterembe, szemét pedig le sem vette a diákjáról - hidd el, nem kárörvendeni, bár azt is megtehetném azok után, ahogy elmentél az órámról.
- Sajnálom - nyögte ki Kaiden, de egyáltalán nem gondolta őszintén, mert tulajdonképpen utálta a férfi óráit, ahogy mindenki másét is.
- Gondolom mennyire - nevetett fel a férfi, majd végig futtatta kezeit a már őszülni kezdő haján. - Az orvos épp befelé igyekezett hozzád, hogy közölje a jó hírt, de mondtam neki, hogy én szívesebben tenném.
- És mi a jó hír? - érdeklődött a fiú.
- Ma délután 4-kor hazaengednek - közölte szárazon, majd a földön heverő telefonra meredt. - A szeretteiddel remélem, hogy finomabban fogsz bánni, mint ezzel a kütyüvel.
Kaiden reflexszerűen az órára pillanatott. 2 óra. Még 2 órát kell végig szenvednie, aztán rohanhat Abigail házához könyörögni. Jó kilátások - gondolta.
- Beszéltem Mrs. Roberts-szel - a tanár hangja együttérzően csengett. - Mondtam, hogy nem volt iskolában, a szülők elmondanása szerint a lány veled volt, itt.
- Igen, és?
- Vigyázz rá, Kaiden! - szeme szigorúan meredt a fiúra, szinte olvasott a gondolataiban.
- Már elcsesztem tanárúr, vége.
- A fenébe már, Lassiter, hogy lehet valaki ennyire húgyagyú! - szisszent fel a tanár, majd az ágyszélére ülve bámult a fiú bűnbánatos szemeibe. - Mit tettél?
- Ez hosszú sztori - rázta a fejét Kaiden, nem akarta elárulni a saját tanárának, hogy milyen ötlettel rukkoltak elő, amikor senki nem volt otthon.
- 2 óra csak elég lesz az elmesélésére.
Kaiden nagyot sóhajtva megpróbálta felvázolni az esetet több kevesebb sikerrel, egészen a 3 nappal ezelőttig történtekhez, amikor Abigail szó szerint faképnél hagyta, ő pedig nem tudott utána menni, nem lehetett kivitelezni az állapotából kifolyólag.
- ... és baromi gáz helyzetben vagyok, fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki - sóhajtott nagyot, majd a tanár szemeibe nézett, aki úgy nézett rá, mintha azonnal fel akarná képelni. Talán meg is érdemelné, ő is így gondolta, azonban a férfi csak bámult rá.
- Úgy gondolom, hogy egészséges dolog, ha ideges vagy. Azt jelenti, hogy valóban számít, amit csinálsz, és én ennek kimondottan örülök, az a kislány megérdemli a figyelmet.
- Hát nem érti? Ideges vagyok, mert idegesít, hogy ideges vagyok, és ez akadályoz mindenben, a gondolataimat, a tetteimet, még azt is, ahogy a levegőt veszem - fakadt ki, majd a már komódján lévő telefont a falhoz csapta.
- Az sose baj, a kutya is addig foglalkozik a farka kergetésével, amíg ételt nem kap.
- Ez mi a francot jelent?
- Azt jelenti, hogy húzd ki a seggedből a fejed, és ne siránkozz annyit, hanem tegyél meg mindent, hogy Abigail Roberts rájöjjön, hogy a kis botlásod miatt nem leszel tapló, csak egy seggfej - a tanár hangja határozott volt, és nagyot sóhajtott utána, mintha régóta nyomta volna a lelkét a véleménye a fiúról.
- Mr. Atkin, hol rejtegette eddig ezt az oldalát? - nevetett fel őszintén Kaiden. Sosem gondolta volna, hogy a mindig minden szabályt betartó osztályfőnökének ennyire felvágták volna a nyelvét.
- Az iskola négy fala közt - válaszolta a férfi derűsen. - A továbbképzéseken folyamatosan azt mondják nekünk, hogy soha nem szabad a diákokat beskatulyázni és megmondani neki a szemébe, hogy "te hülye vagy" vagy, ahogy ezesetben is, egy seggfej, mert hogy reménytelennek fogja gondolni magát. Ó, ugyan már! - legyintett egyet. - Szerintem meg pont, hogy ezeket a szavakat kellene kimondani a gyerekeknek ahhoz, hogy végre rávilágítsunk arra, hogy mennyire nem tökéletesek és meg kell, hogy tanulják, hogy az életben nem minden fair. Ha seggfej vagy, változtass. Ha őszinte vagy, tanuld meg kezelni. Ha érzékeny és gyenge, érd el, hogy erősnek lássanak az emberek, sportold ki vagy énekeld ki magadból a fájdalmat. Tehát visszakanyarodva a témához, nyomd el magadban seggfejt és tégy úgy, mint aki férfinak született. Az a kislány jó hatással volt Isabellre, Davidre és nem utolsó sorban észrevehetően rád is, szóval ne nyavalyogj a lábad miatt, mert egy kicsit meghúzott, hanem vegyél egy csokor virágot, vagy amit akarsz és tedd jóvá a szarságodat - szigorú tekintete őszintén kereste a másikét, majd közelebb hajolt, miközben úgy érezte muszáj úrrá lennie ebben a képtelen helyzetben. - 20 perc múlva 4 óra. Indulj!
Kaiden hitetlenül elröhögte magát és megfogadta, hogy túlságosan is lebecsülte Mr. Atkint és elhatározta magát, hogy ezentúl sokkal többet fog vele éles szócsatába keveredni, mert a férfi valósággal meglepte őt. Ezen felül pedig elkezdett bízni benne, hisz tudta, hogy úgy sem fogja senkinek sem átadni azt, amit mond neki, mivel senkit sem érdekel igazán ahhoz, hogy erről pletykáljon. A tanárúr épp indulni készült, ám az ajtóban megtorpant meg tétován megfordult és hozzátette:
- Vegyél egy új telefont, nem hiszem, hogy ez sokáig fogja bírni a strapát!
- Úgy lesz! - nevetett a fiú, majd a tőle telhető leggyorsabban iramban kezdett el szedelőcködni.
A papírok elrendezése után úgy ment kifelé a kórházból, mint aki minimum egy Mustanggal távozik. Egyenesen a Roberts házhoz akart menni, azonban a bicegése ellenére örült, ha a sarkon lévő büféig eltudott menni, így inkább leintett egy Taxit és meggondolva magát előszedte az Abigailtől elcsent füzetet és olvasni kezdett, alig olvasott pár oldalnyit, máris tudta mit kell tennie.
- Forduljon meg, inkább a Washington Streetre kanyarodjon be, ott van a sarkon egy zenebolt. Oda vigyen - hadarta, majd amikor a taxisofőr értetlenül hátrafordult Kaiden bágyadt mosollyal hozzátette: - Kérem!
Fél órával később Kaiden már a Roberts ház előtt álldogált, viszont nem egy megszokott látvány volt. A kezében kavicsokat szorongatott, amit szorgosan dobált Abigail ablakához, aki semmilyen életjelent nem adott magáról egészen addig, amíg végül felkapcsolódott a szobájában lévő lámpa. Elhúzta a függönyt, kinyitotta az ablakot és a szíve hevesen kezdett el dobogni, ahogy meglátta Kaident. Habár egy pillanatra eltöprengett rajta, hogy mennyire lenne opcionális lehetőség, ha ő is megdobálná kaviccsal, de ezt a lehetőséget inkább elvetette és figyelt arra, ami a következő pillanatokban történt. Ugyanis Kai közel sem csak egy pár darab kaviccsal állt meg ott.
Mindenki látta a Mondhatsz akármit című filmet? Emlékeznek arra a jelenetre, amikor John Cusack a feje fölé tartja az óriási, dupla kazettás zajládát? Kaiden John nyomdokain haladva, CD-lejátszó helyett egy karaokegéppel álldogált az ablak alatt, viszont az adott helyzeten kívül nem a látvány volt a legszörnyűbb, ahogy Bicebóca hasonmása megpróbál a feje fölé tartani egy karaokegépet, hanem hogy amellé még fölszívta magát, és elharsogta az összes szerinte nyálas, és picsogós szerelmes dalt, ami csak eszébe jutott.
És, hogy mindezt miért?
Mert az említett füzetben a főszereplő lány minden szíve vágya az volt, hogy a szerelme Kenneth olyan romantikusan kérjen tőle bocsánatot, amiért elfelejtette az évfordulójukat, ahogy az semelyik fiúnak sem jutna eszébe a környéken, egy duplakazettással, de mivel a boltban olyat Kaiden nem talált, ezért igyekezett feltalálni magát, de ahogy a reakció is mutatta, ez is hatásos volt.
Abigail nem tudta nem eltakarni az arcán lévő hatalmas mosolyt. Még mindig pokolian haragudott a fiúra, de ezzel már egy lépéssel közelebb került a megbocsátáshoz.
Kaiden úgy énekelte ki magából a zenéket, mintha arra született volna, hogy ilyen zenéket adjon elő szerenád formájában. És természetesen nem csak a célszemély látta, amit tesz, hanem az összes szomszéd, utcabeli és járókelő. A fiú úgy gondolta, hogy ha ez a nyilvános megaláztatás kell ahhoz, hogy Abi szóba álljon vele, ám legyen.
Azonban bizonytalanná vált, amikor Abigail eltűnt az ablaknál, bezárta azt és teljes reménytelenségre utalt az is, hogy a függönyt is behúzta. Kaiden azonban nem adta fel, tovább énekelte Justin Timberlake Mirrors című számát, amikor a lány kilépett a házból és egyenesen felé tartott. Pár percig nézte a fiút, ahogy neki énekel, majd amikor a szám a végére ért közelebb lépett.
Kaiden kikapcsolta a zenét, majd belefúrta a lány íriszeibe a szemét. Abigail orra piros volt, a szája kiszáradt, összefogott hajából pedig néhány kilógó tincs az arcát keretbe foglalta. Finoman mosolygott a fiúra, majd kezét meglendítve egy hatalmas pofont kevert le neki.
Kaiden a meglepődöttségtől hátrahőkölt és pislogva fogta az arcát.
- Ezzel még tartoztam - fűzte hozzá a lány, majd mintha mi sem történt volna, visszasétált a házba.
Kaiden lesokkolt, majd a vajszínű házra emelte tekintetét, amelynek ablakában Dean Roberts nézett kifelé, egyenesen rá és olyan tekintettel, amelytől a dúvad is meggondolná, hogy rátámad-e.
- A franc essen bele ebbe a kórházba! - csapta le a telefonját a földre, amit hangos csattanás kísért.
- Nyugodjon meg Mr. Lassiter, hamarosan hazamehet - fonta össze karjait a belépő férfi. Kaiden csodálkozva pillantott rá, hiszen fogalma sem volt, hogy mégis mit kereshet ott.
- Mr. Atkin?
- Biztosan azt kérdezed magadtól, hogy miért vagyok itt - lépett beljebb a tanár a kórterembe, szemét pedig le sem vette a diákjáról - hidd el, nem kárörvendeni, bár azt is megtehetném azok után, ahogy elmentél az órámról.
- Sajnálom - nyögte ki Kaiden, de egyáltalán nem gondolta őszintén, mert tulajdonképpen utálta a férfi óráit, ahogy mindenki másét is.
- Gondolom mennyire - nevetett fel a férfi, majd végig futtatta kezeit a már őszülni kezdő haján. - Az orvos épp befelé igyekezett hozzád, hogy közölje a jó hírt, de mondtam neki, hogy én szívesebben tenném.
- És mi a jó hír? - érdeklődött a fiú.
- Ma délután 4-kor hazaengednek - közölte szárazon, majd a földön heverő telefonra meredt. - A szeretteiddel remélem, hogy finomabban fogsz bánni, mint ezzel a kütyüvel.
Kaiden reflexszerűen az órára pillanatott. 2 óra. Még 2 órát kell végig szenvednie, aztán rohanhat Abigail házához könyörögni. Jó kilátások - gondolta.
- Beszéltem Mrs. Roberts-szel - a tanár hangja együttérzően csengett. - Mondtam, hogy nem volt iskolában, a szülők elmondanása szerint a lány veled volt, itt.
- Igen, és?
- Vigyázz rá, Kaiden! - szeme szigorúan meredt a fiúra, szinte olvasott a gondolataiban.
- Már elcsesztem tanárúr, vége.
- A fenébe már, Lassiter, hogy lehet valaki ennyire húgyagyú! - szisszent fel a tanár, majd az ágyszélére ülve bámult a fiú bűnbánatos szemeibe. - Mit tettél?
- Ez hosszú sztori - rázta a fejét Kaiden, nem akarta elárulni a saját tanárának, hogy milyen ötlettel rukkoltak elő, amikor senki nem volt otthon.
- 2 óra csak elég lesz az elmesélésére.
Kaiden nagyot sóhajtva megpróbálta felvázolni az esetet több kevesebb sikerrel, egészen a 3 nappal ezelőttig történtekhez, amikor Abigail szó szerint faképnél hagyta, ő pedig nem tudott utána menni, nem lehetett kivitelezni az állapotából kifolyólag.
- ... és baromi gáz helyzetben vagyok, fogalmam sincs, hogy mit mondjak neki - sóhajtott nagyot, majd a tanár szemeibe nézett, aki úgy nézett rá, mintha azonnal fel akarná képelni. Talán meg is érdemelné, ő is így gondolta, azonban a férfi csak bámult rá.
- Úgy gondolom, hogy egészséges dolog, ha ideges vagy. Azt jelenti, hogy valóban számít, amit csinálsz, és én ennek kimondottan örülök, az a kislány megérdemli a figyelmet.
- Hát nem érti? Ideges vagyok, mert idegesít, hogy ideges vagyok, és ez akadályoz mindenben, a gondolataimat, a tetteimet, még azt is, ahogy a levegőt veszem - fakadt ki, majd a már komódján lévő telefont a falhoz csapta.
- Az sose baj, a kutya is addig foglalkozik a farka kergetésével, amíg ételt nem kap.
- Ez mi a francot jelent?
- Azt jelenti, hogy húzd ki a seggedből a fejed, és ne siránkozz annyit, hanem tegyél meg mindent, hogy Abigail Roberts rájöjjön, hogy a kis botlásod miatt nem leszel tapló, csak egy seggfej - a tanár hangja határozott volt, és nagyot sóhajtott utána, mintha régóta nyomta volna a lelkét a véleménye a fiúról.
- Mr. Atkin, hol rejtegette eddig ezt az oldalát? - nevetett fel őszintén Kaiden. Sosem gondolta volna, hogy a mindig minden szabályt betartó osztályfőnökének ennyire felvágták volna a nyelvét.
- Az iskola négy fala közt - válaszolta a férfi derűsen. - A továbbképzéseken folyamatosan azt mondják nekünk, hogy soha nem szabad a diákokat beskatulyázni és megmondani neki a szemébe, hogy "te hülye vagy" vagy, ahogy ezesetben is, egy seggfej, mert hogy reménytelennek fogja gondolni magát. Ó, ugyan már! - legyintett egyet. - Szerintem meg pont, hogy ezeket a szavakat kellene kimondani a gyerekeknek ahhoz, hogy végre rávilágítsunk arra, hogy mennyire nem tökéletesek és meg kell, hogy tanulják, hogy az életben nem minden fair. Ha seggfej vagy, változtass. Ha őszinte vagy, tanuld meg kezelni. Ha érzékeny és gyenge, érd el, hogy erősnek lássanak az emberek, sportold ki vagy énekeld ki magadból a fájdalmat. Tehát visszakanyarodva a témához, nyomd el magadban seggfejt és tégy úgy, mint aki férfinak született. Az a kislány jó hatással volt Isabellre, Davidre és nem utolsó sorban észrevehetően rád is, szóval ne nyavalyogj a lábad miatt, mert egy kicsit meghúzott, hanem vegyél egy csokor virágot, vagy amit akarsz és tedd jóvá a szarságodat - szigorú tekintete őszintén kereste a másikét, majd közelebb hajolt, miközben úgy érezte muszáj úrrá lennie ebben a képtelen helyzetben. - 20 perc múlva 4 óra. Indulj!
Kaiden hitetlenül elröhögte magát és megfogadta, hogy túlságosan is lebecsülte Mr. Atkint és elhatározta magát, hogy ezentúl sokkal többet fog vele éles szócsatába keveredni, mert a férfi valósággal meglepte őt. Ezen felül pedig elkezdett bízni benne, hisz tudta, hogy úgy sem fogja senkinek sem átadni azt, amit mond neki, mivel senkit sem érdekel igazán ahhoz, hogy erről pletykáljon. A tanárúr épp indulni készült, ám az ajtóban megtorpant meg tétován megfordult és hozzátette:
- Vegyél egy új telefont, nem hiszem, hogy ez sokáig fogja bírni a strapát!
- Úgy lesz! - nevetett a fiú, majd a tőle telhető leggyorsabban iramban kezdett el szedelőcködni.
A papírok elrendezése után úgy ment kifelé a kórházból, mint aki minimum egy Mustanggal távozik. Egyenesen a Roberts házhoz akart menni, azonban a bicegése ellenére örült, ha a sarkon lévő büféig eltudott menni, így inkább leintett egy Taxit és meggondolva magát előszedte az Abigailtől elcsent füzetet és olvasni kezdett, alig olvasott pár oldalnyit, máris tudta mit kell tennie.
- Forduljon meg, inkább a Washington Streetre kanyarodjon be, ott van a sarkon egy zenebolt. Oda vigyen - hadarta, majd amikor a taxisofőr értetlenül hátrafordult Kaiden bágyadt mosollyal hozzátette: - Kérem!
Fél órával később Kaiden már a Roberts ház előtt álldogált, viszont nem egy megszokott látvány volt. A kezében kavicsokat szorongatott, amit szorgosan dobált Abigail ablakához, aki semmilyen életjelent nem adott magáról egészen addig, amíg végül felkapcsolódott a szobájában lévő lámpa. Elhúzta a függönyt, kinyitotta az ablakot és a szíve hevesen kezdett el dobogni, ahogy meglátta Kaident. Habár egy pillanatra eltöprengett rajta, hogy mennyire lenne opcionális lehetőség, ha ő is megdobálná kaviccsal, de ezt a lehetőséget inkább elvetette és figyelt arra, ami a következő pillanatokban történt. Ugyanis Kai közel sem csak egy pár darab kaviccsal állt meg ott.
Mindenki látta a Mondhatsz akármit című filmet? Emlékeznek arra a jelenetre, amikor John Cusack a feje fölé tartja az óriási, dupla kazettás zajládát? Kaiden John nyomdokain haladva, CD-lejátszó helyett egy karaokegéppel álldogált az ablak alatt, viszont az adott helyzeten kívül nem a látvány volt a legszörnyűbb, ahogy Bicebóca hasonmása megpróbál a feje fölé tartani egy karaokegépet, hanem hogy amellé még fölszívta magát, és elharsogta az összes szerinte nyálas, és picsogós szerelmes dalt, ami csak eszébe jutott.
És, hogy mindezt miért?
Mert az említett füzetben a főszereplő lány minden szíve vágya az volt, hogy a szerelme Kenneth olyan romantikusan kérjen tőle bocsánatot, amiért elfelejtette az évfordulójukat, ahogy az semelyik fiúnak sem jutna eszébe a környéken, egy duplakazettással, de mivel a boltban olyat Kaiden nem talált, ezért igyekezett feltalálni magát, de ahogy a reakció is mutatta, ez is hatásos volt.
Abigail nem tudta nem eltakarni az arcán lévő hatalmas mosolyt. Még mindig pokolian haragudott a fiúra, de ezzel már egy lépéssel közelebb került a megbocsátáshoz.
Azonban bizonytalanná vált, amikor Abigail eltűnt az ablaknál, bezárta azt és teljes reménytelenségre utalt az is, hogy a függönyt is behúzta. Kaiden azonban nem adta fel, tovább énekelte Justin Timberlake Mirrors című számát, amikor a lány kilépett a házból és egyenesen felé tartott. Pár percig nézte a fiút, ahogy neki énekel, majd amikor a szám a végére ért közelebb lépett.
Kaiden kikapcsolta a zenét, majd belefúrta a lány íriszeibe a szemét. Abigail orra piros volt, a szája kiszáradt, összefogott hajából pedig néhány kilógó tincs az arcát keretbe foglalta. Finoman mosolygott a fiúra, majd kezét meglendítve egy hatalmas pofont kevert le neki.
Kaiden a meglepődöttségtől hátrahőkölt és pislogva fogta az arcát.
- Ezzel még tartoztam - fűzte hozzá a lány, majd mintha mi sem történt volna, visszasétált a házba.
Kaiden lesokkolt, majd a vajszínű házra emelte tekintetét, amelynek ablakában Dean Roberts nézett kifelé, egyenesen rá és olyan tekintettel, amelytől a dúvad is meggondolná, hogy rátámad-e.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése