15. fejezet: A hátbatámadás II. rész

Kaiden mély álmából riadt fel, s amint rájött, hogy hol van teste kővé dermedt. A neszeket kezdte hallgatni, hogy becsapódott-e a kutyabejáró, vagy megreccsent-e a padló odaát, a bezárt ajtón túl. 

- Jól van - nyugodott meg hirtelen, majd felállva igyekezett megtalálni a fürdőszobát. Ott legfeljebb egy percig tartózkodhatott, egy pillanattal se tovább. Amikor kifelé somfordált onnan, megtorpant. Hangokat hallott. Enyhe vibrálás futott át rajta, de hamar elült a hangos horkolás és köhögés. Az alkalmankénti illetlen zajok hallatán összeráncolta a homlokát és igyekezett nem elnevetni magát. - Ez tök olyan, mintha az oroszlán barlangjában lennék - somolygott, majd közelebb lépett a belső ajtóhoz és csendben hallgatózott. Néhány másodperc múlva meg is hallotta a hangos horkolás tompa, de eltéveszthetetlen hangját. A mobilját kihalászva farzsebéből maga elé tartotta és egy képet készített. - A francba! - bosszankodott, amikor a fotó elkészítése a leghangosabb médiahanggal társult, ennek köszönhetően pedig a horkolás abba maradt, az illető pedig felkelt.

14. fejezet: A hátbatámadás I. rész

Az első tanítási nap Abigail véleménye szerint tökéletesre sikerült Tommy számára. Együtt pózoltak az első elcsattant fotókon, melléjük csapódott Isabell is, aki sokkal szimpatikusabbnak találta az új fiút, mint Kaident, akit minden benne felgyülemlő gyűlölettel átkozott. Habár még Alex is viccnek szánta a szekta gondolatát, de a lány komolyan elgondolkozott rajta, hogy ha azzal Kaiden Lassiter létezése megszűnne, előfordulhat, hogy tényleg összehív egyet, csak azért, hogy biztosra menjen, de mivel erre sajnos nem sok valószínűség van, ezért kár volna vesződni vele, hiszen miért is tenne megerőltető lépéseket a Lassiter fiú kedvéért. Még a feltételezés is sértő. Isabell Morgan soha a büdös életben nem fog olyat tenni, ami hozzájárul Kai boldogságához, vagy akár bármiféle kielégüléséhez. Legalábbis eleinte így gondolta.

13. fejezet: Reggeli felfordulás

Egy héttel később

Belépni abba a csöndbe, amit a város testesített meg reggel fél hétkor egy ködös november reggel, lábát megvetemedett betonjárdára tenni és kikandikáló fűcsomók közt lépkedni, zsebre vágott kézzel átvágni a csend sodrásain: ez volt Kaiden Lassiter legcsendesebb időtöltése. Meg-megállt egy-két kereszteződésnél, és végig kémlelt a négy irányba elnyúló járdák hosszú holdfényes csíkjain, hogy eldöntse merről jöhet a lány. Az utca néma, hosszú és üres volt, csak a saját árnyéka suhant rajta, akár egy héja vetülete egy vidéki tájon. Még sose járt erre gyalog.

12. fejezet: Ezzel még tartoztam

Kedves olvasók!

Mindenben igazatok volt. Nem viccelek, tényleg!

Valami megmagyarázhatatlan dolog miatt Daviddel bekerültünk egy kocsmába, de természetesen nem hazudtoltam meg magam, mert nem voltam hajlandó egy csepp alkoholt sem inni. Viszont Kaiden a segítségemre sietett, az eszeveszett száguldozás következtében pedig a kórházban lyukadt ki. Ki voltam totál akadva, hogy valami baja esett, de ti ne legyetek, ugyanis egy kis zúzódáson valamint agyrázkódáson kívül semmi baja. Hál' istennek!

Azonban egy olyan dolog jutott a tudomásomra, amely végérvényesen minden gondolatomat megváltoztatta Kaiden Lassiter mosolyáról, csókjáról, és érintéséről. 

11. fejezet: A beismerés

Az embereket néhány apró ismertetőjegy alapján ismerhetjük meg, amit tudunk rólunk, és ezeket áteresztjük egy személyes szűrőn. Saját tudatunk tölti ki a személyiségükhöz hozzájáruló űröket, amiket van, hogy olykor csak mi táplálunk bele az egyénbe. De kik valójában, azok, akiket ismerünk? Mi a lényegük? Az a szörnyű igazságtalanság, hogy soha nem tudhatjuk meg, hogy a másik kicsoda, és valójában mi rejtőzik benne a lelke mélyén. Mást nem tehetünk, mint felfegyverkezzük magunkat azzal, amit igaznak hiszünk: az érzéseinkkel. Boldogság, félelelem, barátság, szerelem, düh, ezek mind az agy vezérlőrendszerei, és ha bízunk bennük, akkor segítenek megtalálni azt, amit keresünk: a helyes útvonalat a boldogsághoz és Kai pontosan ezt tette. 

Minden gátlását levetkőzve, amint megtudta, hogy a lányt, akit tanulótársaként látogat milyen helyre vitte a barátja, felfoghatatlan düh terjedt szét az ereiben. Szikrázó szemekkel, durván kinyomta a telefonját, majd a táskáját a vállára dobva intett egyet Mr. Atkinnak és távozott volna a tanteremből, ám a tanár megálljt parancsolt neki.

- Mr. Lassiter, Ön nem gondolja, hogy óra van?

- Bocs, de most dolgom van - szűrte ki nehezen a fogai közül a fiú, miközben kezeit a mellkasa előtt összekulcsolta. Az osztályfőnök szemöldöke egészen a homlokáig szaladt. Pályafutása során nem látott még ennyire szemtelen és sziporkázó fiút.

- Talán bocsánat! - javította ki a férfi.

- Nekem erre nincs időm! - legyintett Kai, mialatt kezeit a kilincsre helyezte és egy pillanat múlva már hűlt helye volt a teremben. Alex keze nyomban a levegőbe emelkedett, de a tanár ügyet sem vetve rá ugyanúgy az elsiető diákja helyét nézte, majd megvakarva tarkóját elővette a kis noteszát és feljegyezte, hogy a mai naptól kezdve nyomban be kell szereznie valami filctollat, amivel a homlokára írhatja, hogy " Hahó, én vagyok a tanár, kérlek ne tűnj el az órám közepén! " .

10. fejezet: Reggeli kocsmázás

Mi kívánja jelezni a szenvedésünket? Fizikai fájdalmak tömkelege, amelyek ólom súlyként húzzák le a vállunkat, mindezzel rabláncot csukva minden egyes porcikákra, hogy magunkkal kelljen vonszolni életünk végéig? Van-e attól szörnyűbb, mint mikor éles késszúrások döfnek keresztül minden apró sejteden, mikor fuldokló érzés szorítja össze a tüdődet, amikor a torkod öldöklően dobná ki magából a segítségért kiáltó hangokat, de valójában semmit nem ereszt ki rajta? Már hogyne lenne. Abigail ezt saját tapasztalatból tudta. Többször rákeresett a számítógépén állandó lelki terrorra, melytől őrülten kívánt megszabadulni, hiszen se éjszakája, se nappala nem volt már a folytonos szekálás miatt, mert a szíve mindig kicsit még jobban összefacsarodott. Álmai szerves részét is ezek töltötték ki és szinte tébolyultan vágyott már a megváltásra, ha nem érezzük ezen sorozat végleg megszakadó befejezését. Elmélyülten kereste a választ, hogy van-e innen menekvés egyáltalán, fellehet állni erről a kőkemény és jéghideg padlóról? És meddig vagyunk képesek kitartani és egyáltalán időszerű valaha is feladni? Abigail nem hitt ebben. Akár hogy is, akármi történt az utóbbi évek során és bármennyi lelki fájdalmat viselt el szerelmének és barátainak hála, ám egyszer sem volt olyan pillanat, amikor kész lett volna feladni. Érzékenységének és naívságának köszönhetően sokszor elesett, amikor úgy gondolta, hogy számára nincs tovább, szilánkosra törték őt, de felállt. Erősnek vélték őt a szülei és ezért ő is annak hitte magát. 

9. fejezet: A vészjósló telefonhívás

Sziasztok újra kedves olvasók! Csak pár cirka pillanatra léptem fel, hogy ezt a bejegyzést megírjam nektek, ugyanis Kaiden segítségével immár én is az egyik leghírhedtebb közösségi oldalnak a tagja vagyok. Nyugodtan jelöljetek be a csatolt mellékletben lévő linknél! Üzenjetek, posztoljatok és lessétek meg ti is minden ötödik másodpercben Kai profilképét, mert annyira aranyos rajta! Magamhoz ölelném, mint egy kiscicát!

AbiRo