16. fejezet - Leovens

Leonard falfehér arccal, üveges tekintettel meresztette szemeit a gyermekeire, és szinte fülsiketítő volt hallania a saját szívének heves dobogását mely riadalmára utalt.
- Mégis hogy érted ezt Aaron? - nyeldesett az eddig mindig magát verhetetlennek kinéző férfi - Mivel érdemeltem azt ki, hogy ellenem forduljatok? Hiszen az apátok vagyok!
- Még kérded? - horkantott fel nem túl kedvesen a fiú, és karba tett kezekkel, fintorogva méricskélte az öltönyöst - Mégis hogy mered magadat apának nevezni? Egész életemben csak annyit hallottam ha valami bajom volt, hogy nesze fiam itt egy kis pénz vegyél magadnak valamit. Azt hiszed ennyit jelent szülőnek lenni? Szórod a pénzt és kész? Fogalmad sincsen róla hogy valójában kik vagyunk. Vegyük például Lana-t!
Megtudod mondani hogy mikor van a születésnapja, mi a kedvenc állata vagy mik a vágyai? Nem hinném! Na és Adam? Mert habár nem édestestvérünk mi annak tekintjük, mivel velünk nőtt fel, neki sem tudod hogy mi a kedvenc filmje vagy hogy mihez szeretne kezdeni a jövőben! Engem pedig pláne nem ismersz! Fogalmad sincs róla, hogy kikkel élsz egy lakásban, ami szégyen de nem annyira mint az, hogy még csak nem is sejted hogy kik vagyunk, mik az életcéljaink, kedvenc időtöltésünk, mivel soha nem foglalkoztál velünk! Most mond hogy az apánk vagy, és hogy mivel érdemelted ki a bánásmódunkat! Egyszerűen besokalltunk, és még csak rátettél egy lapáttal azzal, hogy a barátainkat megfosztanád a boldogságtól!- hadarta el Aaron az évek alatt felgyülemlett sérelmeit, és hatalmas kő szakadt le a szívéről ahogyan végre kinyitotta a száját és kiteregette a kártyáit- Szóval remélem most már felfogtad hogy nem csupán dacból vagy alaptanul, hanem jogos érvekkel vádollak meg, és kötelezlek rá, hogy válassz, hogy melyik kincsedtől válsz meg! A gyerekeid, vagy a féltett pénzed!
- Fogalmad sincs róla, hogy milyen nehéz ez a döntés!- sziszegte mogorván a férfi összehúzott szemekkel, és idegesen tördelő ujjakkal
- Nekem nem úgy tűnik! Évek óta egy zsugori ember vagy, aki úgy költekezik, hogy még a felesége is elhagyja! Annyira egyértelmű hogy a zsé a mindened, téged ez hajt! Ez a fontos számodra!- folytatta testvére őszinteségét Lana, akinek hasonló érzései voltak mit az öccsének, csak eddig nem volt olyan merész és bátor hogy ezeket mind el is mondja valakinek.
- Nem ez a fontos számomra! - mordult fel Leonard és miután elérte azt amit szeretett volna, vagyis a fülsüketítő, néma csendet nagyot sóhajtott- Illetve nem csak ez! Amióta Adam megszületett, sőt, inkább  mikor még annyi idős voltam mint te Lana drágám,elhatároztam hogy sikeres ember leszek, híres, akire felnéznek az emberek! Hogy ha meghallják az Evans szót rögtön tudják hogy rólam van szó! Ezért harcolok már több éve, és nagyon úgy néz ki, hogy ha továbbra is így haladok a munkámmal talán elérem amit akarok!- válaszolt halkan mégis tiszteletre parancsoló hangon.
- Mr. Evans, annyit elárulna nekem, hogy miért szólt bele az ösztöndíjam sorsába?- kérdezte az eddig csöndben figyelő Dean, aki teljesen zavarba jött, mivel arról amit elmondtak az Evans testvérek neki fogalma sem volt. Mindig azt hitte, hogy az ő életük hibátlan és tökéletes, de most látta csak hogy ez csak látszat, szinte már-már szülők nélkül cseperedtek fel.

Leonard lenézően vizslatta a Roberts fiút, aki állta a pillantást, és szikrázó szemei pedig szinte követelték a választ. A férfi némán megvonta a vállát.
- Válaszolj nyugodtan Dean kérdésére!- parancsolt rá apjára Lana, mert látta Leonard szemében a megvetést a fiú felé
A férfi nagyot sóhajtott, és felhúzott szemöldökkel Dean-re meredt.
- A lányomon láttam, hogy egészen megkedvelt téged, és több figyelmet szentel rád, mint az iskola diákjaira összesen. Gondoltam örülne neki, ha a barátocskája megszerezné az ösztöndíjat miközben én is támogatom az illetőt, de ha úgy vesszük már megbántam. Nálad hálátlanabb emberrel még nem találkoztam soha életemben. Meg sem érdemled azt amit kaptál. Ostoba vagy!- fröcskölte a szavakat a Roberts fiúra aki enyhe mosollyal megvonta a vállát, és láthatóan cseppet sem érdekelte Leonard véleménye és amit az mondott abban a pillanatban le is pergett róla, mikor az kimondta a szemrehányó szavakat.
- Örülök hogy így gondolja! Lehet hogy ostoba vagyok, de azt is vegye figyelembe hogy tisztességesebb vagyok, mint maga valaha is lesz, mivel nekem csak olyan jutalom kell amiért megdolgoztam és nem olyan amit talán meg sem érdemeltem és más elől halásztam el. Mivel ez szerintem undorító dolog, ahogy maga is, hogy mások házát építgeti kénye kedve szerint, mikor fogalma nincs arról, hogy kik ezek, és mit jelent nekik egy egy lakás. Ilyen ember maga, egy szánalmas féreg!- válaszolt csípősen a fiú, miközben fintorba rándult az arca
- Még egy ilyen szó és esküszöm...- kezdett fenyegetőzni Leonard, viszont Aaron ezt már nem volt hajlandó eltűrni tőle
- Elég volt! - kiáltotta el magát, amire mindenki felkapta a fejét- Mégis hogy mersz te fenyegetőzni, mikor éppen te vagy olyan helyzetben hogy elveszítse a családját? Ennyire nem érdekel a dolog?
- Fiam, gondolt át ezt még egyszer! Ha mégsem titeket választalak, mit fogtok tenni? Még kiskorú vagy, mégis hová mennél?- nézett fiára a lehető legkedvesebben és érdeklődőbben
- Először is, Lana és Adam már nagykorú és ne felejtsd el azt sem hogy egy hónap múlva én is tizennyolc leszek, másodszor, örülök neki hogy felmerül benned többször is a kérdés hogy ne a gyerekeidet válaszd, így legalább hamarabb megszabadulunk tőled és a nyamvadt pénzedtől. - nézett szemrehányóan Leonardra, aki megijedt a mindig laza és hanyag fia határozott viselkedésétől
- Elárulnád nekem hogy miért kell Dean-ék és még több mint száz embernek a házát újra építeni? Mi hasznod van ebből? - kérdezte Lana, miközben Ashley és az említett fiú Leonardra koncentráltak, mert ők voltak akik talán a legjobban tudni akarták erre a kérdésre a választ.
- Ha minden ember házát újra építem jutalmat kapok érte.- válaszolta a férfi, s ezzel a mondatával elérte hogy Dean ökölbe szorítsa a kezeit, és szinte készen álljon arra, hogy beverje Leonard képét
- Hogy érted ezt?- értetlenkedett Lana, mert nem tudta mire vélni apja válaszát
- Ezen mit nem értesz?- húzta föl a szemöldökét a családfő
- Miféle jutalomról beszélsz?- kérdezte Aaron szikrázó szemekkel
- A falu neve megváltozik. Az én nevemet fogja felvenni, mint a falu segítője.- húzta ki magát Leonard. Lana és Ashley kishíján sokkot kapott, amikor meghallotta, míg Aaron és Dean agyát ellepte a düh.
- Leonard Evans? Ez lesz a falu neve? Nem gondolod hogy ez így kissé hosszú és furcsa név?
- Természetesen nem a teljes nevem lesz a falué. Hanem egy rövidítés, Leovens.- vigyorodott el a férfi

A fiatalok elkerekedett és dühös szemekkel vizslatták Leonardot, akit különösebben nem érdekelt ez.
- Szóval a pénzt választod nemde? - állt meg előtte dühösen a szőkeség
- Nem! Mindkettőtöket választom! Ugyanannyit értek nekem ti is mint a pénz!- simogatta meg enyhén a lány arcát, aki megborzongott az érintéstől így inkább hátrált egy lépést, és így sikerült akaratlanul is szinte Dean mellkasába ütköznie, aki felé intézett egy halvány mosolyt és inkább arrébb ment
- Ezt szomorúan hallom!- motyogta az orra alatt Lana, miközben megszorította Aaron karját
- Azt hiszem az lesz a legjobb ha most elmész, erre a beszélgetésre ugyanis most nincs időnk. Vár minket az iskola. - jelentette ki a fiú, miközben határozottan bólintott egyet. Leonard megvonta a vállát, és talán nem mutatta ki, de megkönnyebbült és úgy gondolta talán később visszatérnek erre a témára, addig nem fog drámázni.

Pár perccel később a négy fiatal együtt robogott be az iskola ajtaján. Az épület újítása még javában folyt, ezért nem minden folyosó volt akadálymentes, mivel a munkások még dolgoztak ezért a diákok kötelesek voltak őket kikerülni.
- Aaron, Lana! - torpant meg hirtelen Dean miközben megfogta hátulról a lány vállát-mivel ő volt hozzá a legközelebb álló- , kényszerítve hogy megálljon
- Igen? - fordult meg Aaron, és halványan rámosolygott nővérére, akinek szeme úgy csillogott mintha egyenesen a Napba nézne, és zavartan  harapdálta az alsó ajkát
- Kösz, mármint hogy kiálltatok mellettünk, sokat jelent. - magyarázta a Roberts fiú a másikéba nézve, aki mosolyogva bólintott
- Tudjuk. Éppen ezért tettük, meg igazából jó volt egy kicsit apa orra alá dörgölni ami már kiskorunk óta kikívánkozik- fordult meg Lana, és Deanre mosolygott, aki bólintott majd hirtelen el is elkomorodott
- Sajnálom. - nyögte ki hosszú hallgatás után, mire mindhárman érdeklődve fordultak a fiú felé aki teljesen zavarban volt, és szégyellte magát amiért olyan dolgokkal tömködte a saját fejét hogy a gazdagoknak semmi problémájuk nincs. Már hogyne lenne te eszetlen! Ott volt például Lucy is, dúsgazdag volt és mégse ment semmire a pénzzel, mivel az nem volt megoldás az élete megmentésére!- korholta magát Dean, és kicsit bekönnyesedett szemét gyorsan megtörölte, mivel nem szándékozott megnyílni Evansék előtt ennyire, mikor még aligha ismeri őket.
- Mégis mit?- kérdezte értetlenül Aaron
- Nem tudtam hogy nektek ilyen családi problémátok vannak, és mégis szidtalak titeket. Erről nem tudtam, szóval sajnálom.
- Felejtsük el- mosolygott rá az Evans lány, és automatikusan a fiú keze után kapott, amit biztatóan megszorított.Ashley és Aaron úgy néztek az idősebb testvéreikre, mintha az Föld legnagyobb csodája tárult volna eléjük. Ami ha úgy vesszük igaz is volt, mivel ritka eset, mikor a két fiatal békében megvannak egy légtérben.
Dean szája szélét rágva Lana szemeibe nézett és elmosolyodott, amitől Lana hatalmasat nyelt, és hirtelen úgy érezte hogy a világ forogni kezdett vele. Elmélyült az övébe fúródó barna szemekben, melyek fogva tartották a sajátját, arca felvette a pólójának tűz piros színét, és a szíve is a fülében dobogott. Vajon ezt a mosolyt gyakorolja vagy pusztán saját magától ennyire édes? tanakodott magában a lány. Nem tudta hogy mit érez, de viszont az tudta hogy ehhez hasonlót még nem tapasztalt életében, és hiába ijesztette meg ez, ő annál jobban élvezte ezt. Fogalma sem volt arról miért akar osztozni a fiú terhén, de valamiért ettől a tudattól boldogabb lett. Mi ez az érzés?

Amint felhangzott a becsengetést jelző csengő a diákok sorban vonultak be órára, nem volt ezzel másképpen a folyosón ácsorgó Dean és Lana sem, akik ekkor eszméltek fel, mivel míg az egyik elbambult a fiút nézve, addig a másik kínosan érezte magát és próbált volna menekülni a némán fürkésző szemek elől, aminek lehetőségét megadta az éles hang. Az osztálytársak bevonultak szép sorjában a termekbe, és várták az éppen érkező tanárt, a végzősök az osztályfőnöküket várták, majd mikor az megérkezett az osztálykirándulással kapcsolatban bombázták a kérdéseikkel.
- Gyerekek! - emelte meg a hangját Mr. Edwards, mire a tanulók többsége elhallgatott, viszont voltak akiket még így sem lehetett "lelőni".
- Tanárúr! Mit kell vinni?- kérdezte az egyik barna hajú lány, aki a leghátsó padban ült, csupa fekete öltözetben, elszontyolodott szájjal, és szemébe fésült hajjal, ő volt az osztály emoja, akit csúfoltak emiatt, és akit ez annyira nem érdekelt, hogy akár csak egy pillanatra is visszaszóljon.
- Köszönöm kérdésedet Ann! Először a lányokhoz lenne egy két szavam, mivel nem divatbemutatóra megyünk, ezért kényelmes ruházatot várok el olyan cipővel kiegészítve amitől nem törik ki a bokátok, vagyis  melegítőre célzok ezzel illetve a sport- illetve tornacipőkre. Fiúk! Ti pedig remélem nem hozzátok a kütyütöket! Semmi szükség nincs egy éjszakás osztálykiránduláson az internetkapcsolatra, azt a kis időt kibírjátok nélküle! Amiket pedig hozni kell az sátor, esernyő vagy esőkabát, kényelmes öltözék, hátizsák, pár üveg innivalót is hozhattok, bár nem szükséges mivel gondoskodunk róla ahogyan az ennivalóról is, aki szeretne mályvacukrot sütögetni az hozhat, kötelet is érdemes betenni, valamint némi szappan a tisztálkodáshoz, valamint ha valami történne akkor ragtapaszt. Nagyon helyes kis kirándulásnak nézünk elébe, teli kalanddal! Remélem minél többen jöttök!