17.fejezet - Szerelmi vallomás

Az iskolából hazaérve Dean már nem bírta magában tartani azt az érzés amely felemésztette őt, s agyából kiszívta az összes ép gondolatot, mely csak eszébe jutott, így elhatározta magát és mindenbe beavatta a szüleit. Elmesélte nekik töviről hegyiről az ösztöndíjtémát, melyről még mindig nem tudta hogy mitévő legyen. Elhadarta a reggeli incidenst, amikor Leonard bejelentette, hogy ő a kis falucskájuk nevét átnevezik " Leovens" - re, ha a férfi minden házat felújít, valamint beavatta szüleit az ingyenes osztálykirándulásba is.
- Ezt nem hiszem el! - csapott egyet az asztalra dühében Robert - Az a gyáva féreg nem elég, hogy a falut gyalázza a nagyképűségével és elneveztette a nevével, de még van pofája a a magánéletünkbe is vájkálni, amikor az ég világon semmi köze sincsen hozzá!- dühöngött a férfi, miközben Mary nyugtatóan férje hátára simította a kezét, de még ő sem tudta leplezni az értetlenségét és a dühét ami Leonard Evans felé irányult.- Mit mondtál neki?- kérdezte Robert a fiától, aki megfeszítette állkapcsát visszafojtva a gyűlöletét.
- Hogy eszemben sincs elfogadni így az ösztöndíjat! Én tisztességesen szeretném megszerezni azt, nem pedig úgy hogy meg sem érdemlem!
- Helyes.-bólintott a férfi- Mit válaszolt rá?
- Hogy csak jót akart!
- Na ez már tényleg pofátlanság!- kiáltotta el magát Robert és kishiján felborította az asztalt, amikor felállt onnan.
- Nyugodj meg kérlek! Minden rendben lesz!- magyarázta férje után lépve Mary, válaszként pedig a férfi derekánál fogva elkapta és szorosan magához ölelte.

Egy héttel később

- Gyerekek! A csomagokat rakjátok be a busz csomagtartójába, hogy ne legyen kényelmetlen az utazás! - utasította őket az osztályfőnök, mire a diákok bólintottak és tették amit kértek. A sátraktól kezdve a kisebb bőröndökig minden a buszba került, így a diákok felkerülhettek a járműre.- Foglaljátok el a helyeket, és megkérlek titeket, hogy ne mászkáljatok, mert ha éppen kanyar jön, akár baleset is történhet!
Dean elfoglalta az egyik ülést, és miután elindultak kitekintett az ablakon. A mellettük elhaladó fákat figyelte, melyek zöldbe borult hatalmas lombkoronával rendelkeztek. A madarak csiripeltek rajta a fészküket rakva. Nos, igen, ilyen egy igazi tavaszi idő.
- Átülhetek ide? - hallott maga mellől egy hangot, rápillantott a lányra és halványan elmosolyodott, majd bólintott.
- Ülj.
- Köszönöm. - foglalt helyet mellette Lana, és teljes testével Dean felé fordult. - Minden oké?- kérdezte, arra utalva ami a múltkor történt.
- Nem tudom. - sóhajtotta a fiú - Elmondtam a szüleimnek mindent. Eléggé rosszul fogadták, és szerintem anya is csak azért tartotta magát, hogy nyugtassa apát. Fogalmam sincs róla, hogy mi lesz ezután. Teljesen összeomlott minden.
A lány szomorúan elmosolyodott, és kezét a fiú karjára csúsztatta. Szerette volna, ha az boldog, és nyugodt lenne, nem pedig egy idegroncs. Ezért elhatározta, hogy bármi is lesz ezek után ő támogatni fogja.
- Én melletted állok.- mondta a Deannek, aki hálásan rámosolygott és bólintott.

Az út további része néma csendben telt, az osztálytársaik felől néha felhangzott egy-egy nevetés, de Deant és Lanat ez egyáltalán nem zavarta. Egymás mellett ülve figyelték az ablakon keresztül a tájat. A lány néha rápillantott a Roberts fiúra, és szíve összefacsarodott, ha arra gondolt, hogy az a bánat ami Dean arcán suhan át, arról csakis az ők tehetnek. Ha nem jöttek volna ide, akkor vidám lenne a családjával együtt. Nem kéne most olyan dolgokkal bajlódnia, mint amikkel most. Miért kellett nekünk egyáltalán ide jönni? Én megmondtam apának, hogy ebből csak a baj lesz, de nem! Rám soha senki nem hallgat. Fogalma sincs róla, hogy most milyen elviselhetetlen fájdalom az, hogy Deant így kell látnom. Édes Istenem! Hogy én mit meg nem tennék azért, hogy őszintén mosolyogjon! Ennyire tisztességes fiúval még soha nem találkoztam! Nem fogadja el a segítségemet anyagiakban és mikor olyan édesen és ragaszkodóan védi a családját olyan szeretet csillog a szemében, amilyenhez még csak hasonlót sem láttam! És itt van Lucy is. A volt barátnője. Gyűlölöm őt! Miatta nem keresi Dean a szerelmet, ami teljesen felemészti és boldog miatta, mert attól fél megsérti a barátnőjét, aki már régen meghalt. Ő is hibás emiatt!  - Elmélkedett magában Lana, miközben észre sem vette, hogy egy könnycsepp gördül le az arcán. Gyorsan letörölte és szorosan lehunyta a szemét, és próbálta magát kényszeríteni arra, hogy ne gondoljon arra a fájdalomra amit érez.
- Megérkeztünk. Kiszállás gyerekek!- mondta az osztályfőnök
A diákoknak sem kellett kétszer mondani, azonnal lepattantak a buszról, és ahányan voltak annyifelé indultak el.
- Gyertek vissza! Erre van megyünk! - mutatta az utat a férfi, mire a tanulók elindultak a megadott irányba.
Dean hátára vette a táskáját és a többiekkel haladtak végig a földúton. Semmi más hangot nem hallottak csak a madarak csiripelését, a szellőt, amely áthaladt a fák lombján sercegő hangot kiváltva ezzel.
- Ez gyönyörű! - nézett körül Lana a tájat csodálva, és láthatóan teljesen megbabonázta a látvány.
- Igen az! - bólintott az osztályfőnök mosolyogva, miközben előhalászta a fényképező gépet, hogy készítsen egy fotót.

Amikor végre a helyszínre értek, ahol letáboroztak, elkezdődött a veszekedés. Természetesen a sátor felállításával nem haladtak, emiatt pedig mindig a másikat hibáztatták.
- Hogy lehet valaki ennyire szerencsétlen? - ordította az egyik lány, mikor a barátja nem a megfelelő módon próbálta felállítani a sátrat.
- Gyerekek halkabban! - magyarázta az osztályfőnök felemelve a hangját, és úgy látszott hogy ez hatással is van a többiekre.

- Segítsek? - állt meg Lana Dean előtt, aki éppen egy karót szúrt bele a földbe.
- Igen. Húzd meg azt az oldalt. - mutatott a fiú a vele szemben lévő sátor szélére, amit a lány a kérés elhangzása után felhúzott. - Kösz. Akkor meg is lennénk.
- Nincs mit!
- A tiéd?- kérdezte a fiú Lana felé fordulva, aki elmosolyodva mutatott a piros sátor felé, ami már készen ácsorgott a hűvösben- Jó vagy- nevetett fel a fiú, amit Lana csillogó szemekkel hallgatott.
- Dean. Beszélhetnénk?- kérdezte félénken a lány szája szélét rágva, mert nem volt biztos abban, hogy most kellene beavatnia a fiút, abba amit mondani szeretne.
- Igen. Mond. - mosolygott rá a fiú kedvesen, amitől a lány elfelejtett egy pillanatra lélegzetet venni.
- Szóval, sajnálom.- bámulta a cipője orrát Lana, egy pillanatra sem nézve Dean szemébe.
- Mit? - kérdezte Dean, mialatt kezét a lány állához vezette és megemelte azt, hogy szemtől szembe beszéljenek. A szőkeség vett egy nagy levegőt, majd azt lassan ki is fújta.
- Azt amit mondani fogok. - nézett a barna szempárba, de inkább visszatért a cipője bámulásába. - Szóval, sokat gondolkoztam. Rólad. Rólunk. Lucyról. Lehet, sőt, egészen biztos, hogy ez meg lep téged, de én azt hiszem féltékeny vagyok a volt barátnődre. Még soha nem láttam olyan fiút, mint te, aki olyannyira kiáll a szeretteiért, hogy akár a csillagokat is képes lenne az égről lehozni. Bármit megtennél értük, és olyan óvás, és gondoskodás tükröződik a szemedben, amitől az én szívem összefacsarodik. De ez semmi ahhoz képest, amit érzek olyankor amikor bánatos vagy. Úgy érzem hogy a világ összeomlik, amikor könnycseppet látok a szemedben. Amikor átöleltük egymást, semmi másra nem gondoltam csak arra, hogy újra lássam rajtad azt a gyöngéd mosolyt, amitől a szívem olyan hevesen ver, hogy szinte félő hogy kiugrik. Valószínű, hogy most őrültnek nézel, de ezt érzem. Amikor veled vagyok minden olyan más, olyan könnyű, mert úgy érzem, hogy te megvédesz. Amikor Ashley-vel beszélgetek a te szereteted és naivságodat látom benne, viszont mikor a kis Emilyvel akkor olyan mintha téged látnálak egy kisebb kiadásban, csak lányként, mivel amit a húgod tesz és mond, és ahogyan előadja a dolgokat, olyan édes mint amikor te teszed. Ugyanolyan őrült mint te vagy. - nevetett fel a lány szomorúan, még mindig a cipőjével foglalkozva - A szüleid pedig olyan gondoskodóan bánnak veled, ahogy te velük. Sosem gondoltam volna, hogy valaha ilyet érzek egy ember mellett, de mégis megtörtént. Egyszerűen féltékeny vagyok olyan emberekre, akikért te mindent megtennél. Én is közéjük szeretnék tartozni. Annyira fáj, hogy talán soha nem léphetek Lucy helyébe, mert te mindig őt fogod szeretni, és hiába mondja bárki hogy lépj tovább te mindig is őt szereted. Én pedig csak álmodozhatok arról, hogy valaha átölelsz, megcsókolsz, és törődsz velem. Eleinte úgy voltam hogy soha ne mond hogy soha, mert bármi megtörténhet. Vártam a csodára, éjszakákat forgolódtam végig könnyezve, de most kell, hogy bevalljam neked ezt, hiszen már édes mindegy. Eddig nem tudtam hogy mi ez az érzés, de most már tudom. Szeretlek Dean! Jobban, mint bárki mást a világon. Még soha nem éreztem olyat, mint amit a te közeledben. Eddig minden fiú csak egy volt a sok közül, de te nem, te vagy az a fiú, akit nem lehet nem szeretni. Eddig mindenkit aki hímnemű volt egy talpnyalónak gondoltam, aki a csak egy éjszakát akar és elküld a fenébe, vagy csak a pénzemre hajt. De te egyiket se akartad. Még csak látni se akartál, és fájt, hogy menekülsz előlem. Már az első pillanatban mikor megláttalak felfigyeltem rád, mivel te nem akartál a barátom lenni, csak azért hogy megszerezhess engem vagy a vagyonom. Téged hidegen hagytalak, és talán ez volt az egyik dolog ami leginkább imponált nekem. - emelte föl a fejét és egyenesen Dean szemeibe nézett, amiből semmit sem tudott kiolvasni - Tudom, hogy én neked maximum egy barát vagyok, semmi több, tudom hogy az érzéseim viszonzatlanok, viszont azt nem tudom hogy mi lesz ezután, csak annyit, hogy sajnálom hogy ezt kell mondanom, de szeretlek. - suttogta az utolsó szót, majd alsó ajkába harapva nézett a barna szempárba, amiből semmit nem lehetett az ég világon kiolvasni. Lana könnyei megállíthatatlanul folytak, amiket meg sem próbált elrejteni, annyira félt a fiú reakciójától, aki mereven állt, és végig a lány szemébe nézett. A szőkeség nagy levegőt vett, és tudta, hogy talán hibát követ el, mégis muszáj volt megtennie. Szíve vadul zakatolt, a fülében dobogó vértől szinte semmit nem hallott, az agya felmondta a szolgálatot, gondolkozni sem tudott ép ésszel. Közelebb lépett a fiúhoz, lábujjhegyre állva karolta át a fiú nyakát, aki nem reagált semmit, se szó se beszéd. Lana elmerült a mélybarna szempárban, majd sírva tapadt a fiú szájára. Dean még mindig nem mozdult, kezei továbbra is teste mellett pihentek, és lemerevedve állta, ahogyan a szőke lány csókolta őt. - Sajnálom, hogy ezt elmondtam neked, de azt hiszem nem bírtam volna tovább magamban tartani. Tudom, hogy az érzéseim viszonzatlanok, nem kell rá semmit mondanod. De reménykedem benne, hogy ettől függetlenül még barátok leszünk. - lépett el a fiútól, és a szemébe meredve várta a reakciót. Dean egy szót sem szólt, végig csak gondolkozott.
- Én erre nem tudok mit mondani! - nyögte ki végül. - Vagyis, csak annyit, amit mindig is tudtál. Nem leszek a cseléded. Nem fogok rögtön ugrani, ha te csettintesz. Arra ott van több, mint a fél suli, őket használd talpnyalónak. Én nem vagyok olyan. Én nem fogom kinyalni a pénzes kis fenekedet, felejtsd el! Annak ott vannak a többiek. Ezen pedig az előbbi kis fecsegésed sem fog változtatni. Engem nem fog senki kihasználni, én nem a kutyád vagyok. De tudod mit?! Elgondolkozom rajta, amit mondtál, és szólok ha jutok valamire. Véleményem szerint ez csak egy újabb próbálkozás a részedről. Amikor felkentél magadra öt kilónyi sminkvakolatot, és billegetted magadat a falatnyi ruhádban szánalmat éreztem. Amikor azzal próbálkoztál hogy mutassam meg hogy kell fát mászni, röhejesen festettél. Vagy amikor minden áron az én közelemben akartál lenni. Annyira nyomultál, hogy az már nevetséges. És én még egy pillanatra azt hittem komolyan érdekellek!?- kérdezte mintsem magától mint Lanatól - Nagy fenéket! Te csak ne állj mellettem! Nincs szükségem a segítségedre! Tudom milyenek vagytok ti gazdagok, elhitetsz velem fűt-fát, én meg beveszem, aztán meg ejtesz és én fogok magamba zuhanni. Na ezt azonnal verd ki a fejedből kisanyám! Nem érdekel az a színjáték amit itt előadtál. Eltekintek tőle, felejtsük el! Rólam pedig akadjál le!- szólt dühösen, nem törődve Lana keserves zokogásával, majd ott hagyta a lányt, és bebújt a sátrába.

 Pár órával később az osztályfőnök meggyújtotta a tábortüzet, mely mellett körben fatörzsek voltak elhelyezve - ülőhelyként szolgálva - mindenki odatelepedett le. Feltalálva magukat előhalászták a táskájukból a hozott ennivalót, vagy a pillecukrot, amit egy botra tűzve sütögettek. Előkerültek a régi és horrortörténetek, melyeken jót szórakoztak, majd együtt éneklésbe kezdtek. Néhányan élvezték ezt, mások elbohóckodták, de nem lehetett rájuk haragudni, hiszen ez egy kirándulás, ahol a vidámság a fő. Viszont Lana egyáltalán nem volt boldog, nem tudott semmi másra gondolni csak Dean szavaira, amit folyamatosan lejátszott az agya. - Nem is kérdeztem még Lana. Hogy érzed magadat nálunk? - kérdezte Mr. Edwards a lánytól, akinek tekintete Deanre siklott és végig őt nézte.
- Jól. - válaszolt még mindig a Roberts fiút nézve, aki éppen egy szendvicset evett csöndben, senkihez sem szólva. Lana szomorúan elmosolyodott, amikor látta, hogy a fiú szája csupa vaj, amit alkarjával töröl le. - Dean. - Lépett az említett mögé a lány, és a fülébe suttogott - Beszélhetnénk?
- Nem!- válaszolta tömören a fiú, majd inkább felállt, és a sátrába vonult.