1. fejezet: Adj már valami lapot!

Szia AbiRo! Igazán sajnálom, hogy a leírtakat gondolod magadról, a profilképed alapján pedig egy nagyon csinos lányt vélek felfedezni és eszedbe se jusson mást gondolni magadról, még, ha néhány tapló osztálytársad mást is állít. Ne higgy nekik, gyönyörű vagy! Szívélyes üdvözlettel: Dana.

A csend áthatolhatatlanul ölelte körbe Abigailt, ahogy figyelmes tekintetével tüntette ki az előtte lévő kommentet, melyben egyik olvasója és egyben barátnője reagált legutóbbi blogbejegyzésére, amely ha nem lenne a Roberts lány élete egy pillanat lefolyása alatt kártyavárként omolna össze. Az internet számára az egyetlen dolog a világon, ahol anélkül is kimutathatja a folyton őt tipró érzéseit, és önmaga lehet, hogy ne alázzák meg és ne nevessék ki, hanem pár betévedő kedves figura lássa el hasznos, vagy kevésbé hasznos tanáccsal, természetesen ez ember és élettapasztalat függő. Ha az embernek nincsenek barátai és párkapcsolata, akkor azt alapvetően egy senkinek tekinti a társadalom, ezért megalázzák és durván a földbe tiporják pár momentum miatt. Abigail élete pedig egyszerűen nevetséges, mármint a maga cinikus módján. A sors furcsa fintora úgy tervezte, hogy az élete más legyen, mint amilyennek ő valaha is szerette volna: menő szülők, menő nagybácsi, menő nagynénik és részben imádnivaló nagyszülők. Egyetlen dolog nem volt menő: ő maga. Akárhogyan is próbált beilleszkedni a korosztályába, akárhogyan is próbált közeledni feléjük kedves szavaival, a végén mindig fejet kellett hajtania a kellemetlenkedőknek, ezért úgy döntött, hogy feladja. Megpróbál egyedül boldogulni, illetve nem egészen, hiszen vele van Dana, Lonzyta és Dodókata is, akik habár virtuálisan is, de mellette állnak és ez neki mindennél többet jelent. „Legyen önbizalmad!” - Üzente a legutóbb Lonzyta, akinek a határozottsága és a néha fellángoló nem törődöm stílusát imádta Abi, annak ellenére is, hogy nagyon ritkán tudtak szót váltani az előbbi személyes problémái miatt, amelybe az utóbbi nem szerette volna a legkisebb mértékben sem beleütni az orrát. Szerette a békességet, nem akarta, hogy egy esetleges veszekedésbe torkoljon a dolog, így inkább csöndben örült annak, hogyha esetenként elérte a barátnőjén e-mailen, esetleg a blogján, ugyanis a közösségi oldalak számára nem kecsegtettek valami jól. Profilképet, borítóképet beállítani és ismerősöket bejelölni, valamint minél több lájkot begyűjteni, pontosan ezeket a dolgokat szerette volna elkerülni, így teljességgel kizárta az életéből ezt a fajta kapcsolattartási módot, értelmetlennek tartotta. Mégis kivel tartsa a kapcsolatot? A tanáraival? A szüleivel? Vagy csupán csak bámulja Kaiden adatlapját, hogy mikor oszt meg újra egy fényképet a barátaival és elmerülhessen a gyönyörű, titokzatos szempárban, aztán másnap a suliban tegyen úgy, mintha nem egész este az ő profilját böngészte volna? Nem vagyok pszichopata.

A másnap a lány számára ugyanúgy indult, mint eddig az összes többi azt leszámítva, hogy még fel sem kelt, a Nap máris leszállt a mennyboltozatról, így amikor kinyitotta a szemeit, nem annak fénye, hanem a Hold ezüstös sugarai, valamint a csillagok milliónyi, táncoló hada köszöntötték. Igazán szédítő látványvilágot nyújtott, ahogy a színek ellenmondást nem tűrően szűrődtek be a nyitva hagyott ablakon, melyen a lágy szellő elkerülhetetlenül bemenekült finom táncra kényszerítve ezzel a fehér, könnyű anyagból szőtt függönyt. Abigail nagyot ásítva nyújtózkodott, majd átnyúlva az ágya másik végébe a laptopja akadt a kezei közé, valószínűleg az este folyamán bealudhatott és úgy hagyhatta. Tekintve, hogy nem kellett azzal vesződnie, hogy bekapcsolja a gépet az esti hanyagságának köszönhetően, így első útja a blogja felé vezetett, melyen a kommentek száma ugyan nem növekedett és természetesen nem is csökkent, de azért újra elolvasta az eddig meglévőeket, hogy azokból önbizalmat merítsen. Gyakran támadnak spontán ötletei, melyeket úgy gondolta azonnal ki kell posztolnia, különben a feledés homályába vész minden, éppen ezért a blogján többször fellelhető, kisebb, pár soros szösszenetek, melyeket akkor írt ki, hogyha a kedve és a hangulata a nulla közelében tipegett és a magány szinte felemésztette őt, ezért gyakorta a súlyát szidta. Meg volt róla győződve, hogyha nem lenne, esetleg kevesebb felesleg lenne rajta, akkor a barátok úgy rohamoznák meg őt, mint ő kislány korában a cukrosbácsit, aki már csak azért is adott neki egy karamellás cukrot, mert mindig megdícsérte, ha látta, hogy fodrásznál járt vagy éppen a helyi áruházban fellelt magának egy új inget.

Drága olvasóim!

A héten már sokadszorra kelek fel arra, hogy elhatározott szándékom, hogy megváltoztatom az életemet. Nagyon is jól tudom, hogy elítélnek az alakom miatt, a legjobban az, akitől egyáltalán nem ezt szeretném, viszont mit tehetnék? A jó Isten ilyen kegyetlen áldását kaptam, hogy bármit eszek, az meglátszik. Úgy döntöttem megpróbálok újra megszabadulni a kilóktól, viszont ebben a ti segítségeteket is kérném! A helyzet az, hogy ismerem magamat és azokat, akik körbevesznek, viszont néhány családtagot leszámítva mind rázkódva nevettek rajtam, amint meglátták, hogy a parkban és a járdákon futok és próbálok tenni a jövőmért, illetve magamért. Ilyenkor persze megfogadom, hogy soha többé ki sem megyek az utcára, de ezt természetesen semmilyen körülmények között nem tehetem meg, tehát arra kérlek titeket, hogy néhány motivációs képpel, szöveggel és tanáccsal lássatok el engem, mint a tizenhét éves tinit. Előre is köszönöm! Még jelentkezem! Üdvözlettel: AbiRo. 

Várt pár jelentéktelen percig, természetesen feleslegesen, hiszen ki az az ütődött - rajta kívül persze -, akinek hajnali fél ötkor az első tevékenykedései közé tartozik, hogy a blogjára írjon bejegyzést vagy kommentet. Abigail gyorsan felvett magára némi ruhát, hogy azért ne faggyon halálra odakint futás közben, tekintettel arra, hogy lehet bármennyire is szeptember vége és jó idő, ha kora reggel még a megfázásra is nagy esélye lehet. Futás közben vitte az MP3 lejátszóját és igyekezett többnyire vidám dalokat hallgatni és egyáltalán nem olyanokat, melyeket akkor szokott, ha épp nőügyi problémái akadnak. Hosszú barna hajába bele kapott a hajnali játékos szellő, mely a pulóvere nyakát is megtalálta, így Abi egy másodpercre megrezzent, ám a mozgás miatt nem fázott, sőt határozottan melege volt, de nem volt hajlandó levenni magáról a kék pulóverét, melyet még tavaly karácsonyra kapott Roberts nagyitól. Orron be - szájon ki - kántálta gondolataiban, miközben az említett légzésgyakorlatot végezte. Tizenöt percet bírt, aztán a sajgó oldalához kapott, melybe belenyilalt a fájdalom, így úgy döntött, hogy a továbbiakat sétával teszi meg.

- Már vissza is értél a futásból édesem? - kérdezte kedvesen tőle szőke édesanyja, miközben a frissen elkészített fekete kávéját töltötte ki magának és a férjének, aki még az igazak álmát aludta, így valószínűleg a felesége ágyba viszi neki a koffeint. Egy pillanatra a kislányára tekintett, aki még mindig zihált a reggeli kimenője miatt, viszont már levette a magára aggatott ruhákat, hogy lezuhanyozhasson, de előbb szándékában állt, hogy ő is lehörpintsen egy pohárka kávét, mielőtt elkezdi a napot, mivel, ha nem ezt nem teszi, akkor minden bizonnyal az iskolaigazgató behívatná a szülőket a második órára, tekintve, hogy a lányuk elaludt a tanórán, már nem mintha történt volna ilyesmi vele bármikor is, de akár elő is fordulhat, szóval jobb félni, mint megijedni, nemde? - Te is kérsz Abi? - emelt meg egy üres kávéspoharat, amit tele is töltött, miután a lánya rábólintot a kérdésére. - Nem vagy éhes? Készítettem reggelit mindenkinek, viszont apád még nem hajlandó lejönni az emeletről addig, amíg a kávéját meg nem itta. Ó, istenem, ez a férfi fog a sírba vinni! - forgatta meg a szemeit játékosan, majd mosolyogva nyomott egy puszit a lánya homlokára. - Ígérd meg, hogy sosem mész férjhez, hihetetlen, hogy milyen nyűgösek tudnak lenni! Mint a kisgyerekek - nevette el magát a saját hangosan folytatott elmélkedésén, majd az emeletre indult, hogy Dean megkaphassa a jól megérdemelt és kinyafogott kávéját.

Abigail, miután lezuhanyzott és iskolára készen elkészült próbálkozott nem szemezni az asztalon elterülő ennivaló tömegnek, amire normális esetben lecsapna és rögtön két, vagy akár három szendvicset kezdene el majszolni, de vissza kellett fognia magát, hisz így csak rontana az amúgy sem vékony alakján. Így inkább csak elvett egy almát, valamint egy szendvicset, hogy azért mégis túlélje a mai napot és enni kezdett, viszont minden egyes harapás után a bűntudata szétmarcangolta őt. 

- Kicsim, mikor hozod el végre a barátaidat? Szívesen megismernénk őket anyáddal - jegyezte meg a már tökéletesen éber édesapja, közben beleharapva a sonkás szendvicsbe. A lány ajkán egy szomorú mosoly játszadozott, viszont nem akarta letörni a szülei kedvét, azzal, hogy ő egyáltalán nem hasonlít rájuk és barátok az életében szóba sem jöhetnek, így kénytelen volt eljátszani otthon, hogy ő is ugyanolyan közkedvelt figura a gimnázium életében, mint ahogy Dean Roberts és Lana Evans voltak az ő idejükben, de ez mindössze csak egy ócska kis hazugság volt. 

- Sajnos most nem érnek rá, mert sok személyes problémájuk van - motyogta a lány, mindeközben újabbat harapva a szendvicsébe és lenyelni a torkában megakadt falatot, amiért a bűntudata volt hibás. Ezt követően kerülve a kíváncsi tekinteteket inkább elvonult a szobájába, melyből mindig vanília illat áramlott a parfümje jóvoltából. Fölkapta a vállára az iskolatáskáját és lassú léptekkel indult el az állomásra, hogy aztán onnan bebattyogjon abba szörnyű, hatalmas citromsárga épületbe, amelytől a hideg is kirázta minden egyes alkalommal. Útközben beállította a telefonja zenelejátszóján a kedvenc számait és próbált ezáltal egy halovány mosolyt csikarni a lelkifurdalástól mocskos arcára, hiszen, ha hazudott, ha nem, akkor is az új hét kezdetével újra láthatja Kaident, aki több, mint valószínű, hogy ismételten át fog nézni rajta, vagy éppen a rosszabb kombináció, ha újra megpecsételik barátságukat egy védtelen lány megalázásával. 

Leszállva a vonatról Abigail csöndesen baktatott végig a macskakövezett út mentén, bele - bele rúgva egy kisebb kavicsba, miközben élvezte a ragyogó napsütést, mely láthatóan vidám mosolyt csalt az arcára, de sajnos nem sokáig örülhetett a jó időnek, tekintettel arra, hogy egyre közelebb ért a hatalmas sárgára meszelt intézményhez, ezért úgy döntött szaporábbra veszi a lépteit, hátha így hamarabb bent találhatja magát az osztályteremben, anélkül, hogy bárki is észrevenné őt. Ezt azonban nem tudhatta úgy kivitelezni, ahogy ő azt valójában elgondolta, mindezt a cigiző balhés négyesnek köszönhetően, akikkel már a suli bejáratánál összefutott. A négyes főoszlopos tagja természetesen a lány hősszerelmesét, Kaiden Lassitert és a haverjait jelentette, akik közé habár a lány szívesen csatlakozott volna, mint a kiszemelt fiú barátnője, mégis rettegett tőlük, amit az említettek nem is hagytak soha szó nélkül. Abi visszatartott lélegzettel mérte végig őket lopva és próbált feltűnőmentesen a bejárati ajtóhoz közeledni, anélkül, hogy észrevennék, megszólítanák és kezdődhetne a jól ismert műsor, amiben jó pár diák örömét leli, viszont ezekhez egyáltalán nem tartozott a Roberts lány. 

- Könyörgöm édes, jó Istenem, ne vegyenek észre, könyörgöm, kö... - suttogta maga elé, olyan halkan, hogy még az ő füle sem tisztán hallotta, tehát képtelenség volt bárki másnak is ezt kifülelni, feltehetően ezért is nem válhatott valóra a fohásza.

- Hé! Hogy is hívnak, gyere már! - szólt oda neki a négyes egyik tagja, Milan és miután biztosíthatta magát arról, hogy a lány hallotta és lesütött szemekkel eleget tett a kérésének, elégedetten elvigyorodott.

- Abigail - jegyezte meg bátortalanul a szája szélét rágva a lány, miközben az arcát karmazsin vörös pír öntötte el. 

- Mi van? - kérdezett vissza a fiú, miközben a kocsikulcsát pörgette meg a kezében, így villogva a ténnyel, hogy már megszerezte a jogosítványát.

- A nevem - nyögte ki a Roberts lány bátortalan, szinte már reszkető hangon - Abigal.

- Ne mond má'! - röhögött tenyerét összecsapva szórakozottam a David mellett álló, Alex, aki ezidáig vele folytatott eszmecserét. - Azt hittem, hogy Múúú! - kezdett tinédzser fiúhoz nem méltóan vihogni a srác, majd beleivott az eddig is kezében lévő kólájába, amit ki is köpött abban a minutumban, ahogy a Lassiter fiú rávágott a hátára, hogy mekkora egetrengetően megalázó becenevet adott a lánynak. Sajnos a lány ezt egy parányit sem tartotta annyira viccesnek, ahogy az előtte ácsorgó négy személy, így lesütött szemekkel és kólától ragacsos cipővel tért be az épületbe, amit nem tudta, hogy kinek köszönjön meg: Alexnek, amiért ráköpte, vagy Kaidennek, aki miatt ráköpte? Teljesen feleslegesen morfondírozott a tervén, hiszen nyilvánvaló volt, hogy egyikhez sem szólna egyetlen egy szót sem, nem hogy cinikusan beszélni hozzájuk. Nem lett volna rá képes, túl gyenge volt hozzá és ezzel ő is tökéletesen tisztában volt. 

Lerakta a táskáját a padtársa mellé, akire ha valaki rárakott volna egy ördög szarvat, akár teljes jogú belépőt kaphatott volna a pokolba, tekintettel a lány stílusára. A fekete bőrkabátját le sem lehetett róla szaggatni, még a testnevelés órákon is hordta és egyáltalán nem hatotta meg, ha esetleg a tanári felszólítás ellenszegülése miatt szaktanári figyelmeztetést kapott. Hosszú, szőke hajában fekete műhaj tincseket csatolt, míg orrában egy kis karika díszelgett, mely még inkább csak azt sugallta, hogyha vele valaki szórakozni mer, azt nem éli túl és ezt még csak fokozta a nyelvébe és a szemöldökébe lőtt piercing.

- Sziasztok! - köszönt be a terembe a bent lévőknek Abigail, de azok még csak a fejüket sem voltak hajlandóak felemelni, amiért egy újabb diák érkezett meg. 

- Csá! - morogta egyedüliként az orra alatt a padtársa, Isabell és folytatta a halálfejek és a különböző metálbandák logójának rajzolgatását a pad rá eső részére. 

A Roberts lány miután látta, hogy a padtársával körülbelül ma is ennyire korlátozódott a beszélgetésük, így más elfoglaltság híján előkotorta a suli előtt eltett mobilját, majd rálépett a blogjára, valamint bejelentkezett az e-mail fiókjába. Tulajdonképpen ki nem bírta állni a tényt, hogy a súlya miatt kitaszítják őt, gyűlölte, hogy olyan fiú tetszik neki, aki nem, hogy észrevenné, hanem ő és a barátai okozta fájdalommal kell szembesülnie naponta és ezt a terhet egyedül nehéz, csaknem lehetetlen lett volna számára elviselni, még jóhogy Dana és a többiek mindig mellette álltak. 

Újra én, csak pár órával és egy ragacsos cipővel később! Ha hiszitek, ha nem lányok, de még nyolc órát sem ütött az óra, de máris szíven szúrtak. Ugyan mi mással, mint a külsőm gúnyolásával? De megnyugtatlak titeket, tartom magam, már, ahogy ilyen helyzetekben tőlem telik. Viszont nem bőgtem el magam, ezért dicséret is járna nekem... azt hiszem. Erős vagyok, ahogy ti is mondtátok, vagy legalábbis igyekszem az lenni! Hatalmas ölelés nektek: AbiRo.

Az e-maile hihetetlenül feldobta őt, hiszen tudta, hogy Dodókata és a többiek nem sokára látják, válaszolnak és újra lelket öntötte belé, ahogy mindig is. Ám a boldogságának egyetlen hatalmas ricsaj vetett véget, amit hétköznapi nyelven is becsengőnek hívnak. A csengetést követően elrejtette táskája méllyébe a telefonját, majd előpakolta a könyveit és a füzetét. Pár perc múlva a tanár előtt betoppant a balhés társaság is az osztályba. Abigail automatikusan lehajtotta a fejét és búskomoran bámult maga elé. Tűrte volt ő a megaláztatást, csak éppen attól az embertől nem, aki az egyetlen oka, hogy szeret suliba járni.

- Ramsay, Lassiter és Cook helyet foglal és megpróbálja befogni a száját, úgy ahogyan a többiek - csapta be hangosan maga után az ajtót az osztályfőnökük, aki egyben a biológia órát is tartotta volna, de előbb szándékozott néhány dolgot megbeszélni a jelenlévőkkel. - Peterson, jöjjön ide és magyarázza el nekem, hogy miért volt teleragasztgatva az ének tanárotok széke hangjegy formájúra vágott rágóval, ami ennek köszönhetően beleragadt a nadrág szoknyájába, vagy mi a fenébe! - magyarázta szigorúan a férfi, viszont a ruhadarab említésénél meglehetősen zavarba jött, hisz fogalma sem volt, hogy mi a csoda lehetett az a nadrágszoknya.

- Fogalmam sincs! - válaszolta teljesen ártatlan arcot vágva a dologhoz a fiú, mintha valóban ártatlan lenne az ügyben, ám a kedves barátai őrült módjára kezdtek őrjöngeni a belőlük kiszakadó nevetéstől, amit idáig próbáltak visszafojtani. 

- Csöndet kérek! - emelte föl a kezét a tanárúr, majd újra Alexhez fordult. - Szóval? 

- Esküszöm Mr. Atka, hogy most hallok először erről a dologról - pislogott szendén a férfire, aki összehúzta a szemöldökét és szúrós szemekkel méregette a diákot.

- Először is a nevem Mr. Atkin, másodszor pedig gondolom ez sem a tiéd - adott egy cigitartó dobozt Alex kezébe, aki úgy megörült neki, hogy magához emelte a fémet, amely mindenféle motorral, nővel és motoros nővel volt teleragasztgatva, a hátulján pedig a monogrammja volt egy meztelen lány melleire firkálva. 

- Ó, te jó ég! Hol bujkáltál? Úgy hiányoztál! - simította meg a dobozt Peterson úgy, mintha az elveszett kiscicájára bukkantak volna rá a tűzoltók. 

- A cigije Ms. Chapman asztala alatt találtuk meg, valószínűleg nem akkor hagyhatta ott, amikor kipingálta a széket rágóval - nyalta meg idegesen a szája szélét az osztályfőnök, míg Alex egy sejtelmes mosolyt vetett a barátaira. - Akkor szeretnélek megkérni, hogy az óra további részét közvetlenül a kuka mellett, a sarokban, a falhoz befelé fordulva töltsd! - jelentette ki szigorúan az említett hely felé mutatva, mire a fiú hitetlenkedő arcot vágott, viszont, hogy mindenképp megtartsa a rossz fiús imidzsét komótosan odasétált, majd mielőtt befelé fordult volna odaintett a vele szemben lévő osztálytársainak. Kaiden, David és Milan könnyüket törölgetve nevettek, míg a többiek csak enyhe mosolyra húzták a szájukat. 

- Köszönjük Peterson a színészi játékot, most pedig megkérem, hogy ne zavarja a társai tanulását! Maradjon csendben, különben térdepelni fog, ami kissé furán venné ki magát, tekintve, hogy nem sokára nagykorú, szóval én kérem meg önt, hogy ne hozza magát kínos helyzetbe! 

- Értettem tancsibá'! - kacsintott rá Mr. Atkinra játékosan Alex, majd most már ténylegesen befogva a száját megfordult és a falon lévő osztályképet kezdte figyelmesebben szemlélni. 

- A többiek pedig remélem már előkotortak egy írólapot és egy tollat - fordult immár az osztály felé, ami egy halk morgással jelezte nem tetszését. - Gyerünk, szaporán, mielőtt megalszik a tej a szájukban! 

A tanulók csigalassúsággal előhalásztak a táskájuk aljából egy tollat, valamint író - vagy a fiúk esetében kitépett füzet - lapot. Abigail szája szélét rágva körmölte rá a nevét a dolgozatára, miközben a fejét sikeresen eltalálta egy papírgalacsin. Kibontotta az őt eltaláló cetlit és olvasni kezdte, amit szinte olvashatatlan betűkkel ráfirkantottak: 

Hé, Múúú, mit szólnál egy programhoz? Te & én a tornateremben, suli után? Fogadjunk, hogy lenyomlak felülésben! David

- Nemcsak a tej fog aludni! - pacsizott össze Milan és Kaiden, viszont szerencsétlenségükre a biológiatanár is hallotta. Mindeközben Abi hátrafordult és rátekintett Davidre, aki a feszes mellkasa előtt szorosan összefonta a kezeit és vigyorogva a lányra kacsintott. Le sem tagadhatná, hogy bunkó.

- Hogy mondja Mr. Lassiter? 

- Ó, uram, én épp lapot akartam kérni! - válaszolt rögtönözve a fiú és megrúgta az előtte lévő lány székét, akinek a szíve hirtelen kihagyott egy ütemet, amint belenézett abba a gyönyörű, csillogó zöld szempárba. Abigail azt hitte ez az a pillanat, amikor végre elhívja őt valahová, mondjuk egy moziba, ahol összebújva majszolják együtt a fűszeres nachost, míg Kaiden karjával átöleli őt. Viszont ez csak egy abszurd vágyálom, teljesen nyílvánvaló volt, hogy fiúnak esze ágában sem volt még csak hozzászólni sem a lányhoz, csak ehhez hasonló kényszer szülte helyzetekben. Felhúzott szemöldökkel és fintorba rándult arccal méregette őt, miközben a kezét nyújtotta felé. 

- Adj már valami lapot!

A Roberts lánynak természetesen nem kellett kétszer mondani, azonnal a táskájából kiszedett egy írólapot és fiú kezébe adta, aki a legnagyobb bánatára még csak meg sem köszönte, csak kikapta a kezéből és pofátlanul írni kezdett. 

Ezúttal sem megyünk moziba, talán majd egy másik életben - somolygott az orra alatt Abigail csalódottan, majd a papír fölé hajolt és először a kérdéseket, majd a válaszokat körmölte le sebesen, mindeközben bízva a reinkarnáció létezésében.

Szerzői gondolatok:

Köszönöm, hogy elolvastátok az első fejezetet, az ezzel kapcsolatos gondolataitokat, véleményetek szívesen várom komment formájában, valamint a pipákat se hanyagoljátok el. Természetesen nem fogom megszabni, hogy mennyi pipa és komment után fog jönni a következő fejezet, hiszen ez nem rám vallana, viszont arról első kézből biztosíthatlak titeket, hogy minél többet hoztok össze, annál hamarabb érkezik a következő rész, rajtatok áll! A történet karaktereire, hogy én hogyan is képzeltem el őket azt a jobb oldali Oldalak modulban meg is találhatjátok. Előre is köszönöm a visszajelzéseket!

A következő részből:

- Fogadjatok! - kiáltott fel hirtelen David és átkarolta a két srác nyakát, mintha a személyes párkapcsolati tanácsadójuk lenne - Aki a harmadik óráig hamarabb szerez magának csajt, az a jobb!