3. fejezet: A tanulópartner

Amikor az ismeretlen az, ami kegyetlenül arcon csap, akkor számos kérdés vetődik fel bennünk, mintha egy tenger árasztaná el az elménket rengeteg bizonytalanságot hozva magával, így társulva a többi közé. Abigail ajkaira egy szégyenlős mosoly ült ki, miközben Isabell keze munkáját szemlélte, hogy közben ne kelljen farkasszemet néznie a sorssal és végre talpra állni. Milliónyi dolgot szeretett volna tőle kérdezni, viszont nem tudta, hogyan kezdje el, így úgy döntött, hogy mindenféle kertelés nélkül kiböki, ami a szívét nyomja.

- Honnan tudod? - tágra nyílt, válaszra váró tekintetében felvillant a kíváncsiság és egyszerűen képtelen volt nézni, ahogy a padtársa mindenféle heves érzelmek nélkül továbbra is közömbös tekintettel révedt a maga elé helyezett füzetre, miközben a filctoll úgy járt a kezében, mint egy vérbeli profijéban. A Roberts lány türelmetlenül kopogott a körmeivel a padon, ezzel kizökkentve Isabellt. 

- Azon kívül, hogy minden áldott nap azt várod, hogy mikor lép be azon a nyavalyás ajtón, aztán már, ha csak ránézel belepirulsz a saját gondolataidba? Mondhatjuk úgyis, hogy ésszerűen gondolkozom - vonta meg a vállát, majd ezután a szembogarai újra a logóra fókuszálódtak.

- Nem mondtad el senkinek, ugye? 

- Kétlem, hogy bárkit is meglepne, hogy egy hozzád hasonló bele van esve egy ilyen hatalmas bunkóba - forgatta meg a tekintetét unottan a szőke hajú lány, majd pár másodperc múlva becsukta a füzetét és Abire pillantott. - Nem is értem, hogy mit lehet ezen a gyereken kedvelni. Aljas, tapló és mindezek mellé még síkhülye is, de persze ezt senki sem veszi észre, hiszen ezek a tulajdonságok eltörpülnek a bicepszmérete és a hasizma keménysége mellett. Nem számít, hogy úgy beszél minden lánnyal, mintha ő szarta volna a spanyol viaszt, egyszerűen csak jobb esetben hazaviszi, rosszabb esetben inkább nem akarom tudni, hogy hol elégíti ki beteges vágyait, de az biztos, hogy én a legcsekélyebb mértékben sem próbálom a társaságát keresni. Inkább beszéljünk másról, egyáltalán nincs kedvem őt kivesézni, elegen csevegnek már a gimiben róla, a híres hosszáról na meg a mindent és mindenkit földbedöngölő vigyoráról. 

- Miért nem kedveled? - kérdezte gyermeki érdeklődéssel Abigail, miközben egy kedves mosoly játszadozott az ajkán, viszont a padtársa úgy nézett rá, mint, aki még nem látott fehér embert.

- Figyeltél te egyáltalán arra, amit az előbb mondtam? - érdeklődte hitetlenkedően Isabell - Undorító, hogy minden egyes lány, de még a viszonylag értelmesek is utánna csorgatják a nyálukat, az a seggfej pedig olyan szépen kihasználja ezt, hogy a szánalmasabbnál jobb kifejezést, még, ha akarnék sem tudnék rá mondani. Őszintén szólva egyáltalán nem értem, hogy mi a fenét esztek rajta. Ha ránézek annyit látok, hogy a még idétlenebb haverjaival baromkodik, miközben értékes lányok szívét töri össze nap, mint nap - fejtette ki nyíltan a véleményét, csöppet sem szépítve, hogy mit is gondol a padtársa szíve választottjáról, akin látszott, hogy a fejében eszeveszettül forognak azok a híres fogaskerekek. Alapvetően Abigail még nem találkozott olyan emberrel, aki elmondta volna neki a véleményét Kaidenről, mindezt úgy, hogy az valójában ismerte is, így jó oka volt arra, hogy teljesen másképp próbáljon tekinteni a fiúra, de a szíve teljesen mást súgott. - Mint például neked - fűzte még a mondandójához Isabell, aminek hatására a másiknak a szemeiben könnyek gyűltek össze, melyeket nem aprózott letörölni. Díjazta a padtársa véleményét, tulajdonképpen ő volt az első az életében, aki kívülállóként nevezte őt értékesnek, mindezt úgy, hogy egyáltalán nem csak virtuálisan ismerkedtek.

- Na most meg miért sírsz?

- Nem érdekes - harapott ajkába Abi fejét leszegve.

- Ha te mondod - vonta meg vállát nem törődöm módon Isabell és úgy döntött visszatér előbbi munkájához, hogy folytathassa a csúnyán félbehagyott rajzot, ám azon nem igazán tudott  pár percnél tovább tevékenykedni, hiszen a padtársa felállt és vele szemben türelmetlenül kocogtatni kezdte a körmeit a padon. - Ki is fogod nyögni, hogy mi a problémád, vagy csak körömreszelőnek használod a padomat? 

- Azt mondtad rám férne, hogy rendbe szedjem magamat. Segítesz benne, kérlek? - bökte ki félénken, ezúttal ténylegesen is a másik lány jégkék szemeibe bámulva, aki nem tudta hová tenni a kérését. Általában nem igazán szoktak az emberek hozzá közeledni, pláne segítséget kérni, tekintettel a külsejére, hiszen a piercingjei, sötét tincsei, bőr cuccai és hihetetlenül sötét sminkje amellett, hogy Abi szerint eléggé menő volt, mégis ijesző. Több pletyka is terjengett róla a suliban, hogy azért öltözködik így, mert titokban magát a sátánt szolgálja, természetesen ez csak egy idióta fejéből pattanhatott ki, mégis akkora híre lett, hogy puszta heccből rávarrták a lányra a Sáti becenevet, utalva ezzel az alvilág urára. Így természetesen elkerülhetetlen volt, hogy kerüljék és a kisebbek féljenek tőle. 

- Miért nem kéred meg az egyik barátodat, vagy mit tudom én kidet, hogy kicicomázzon? - húzta össze szemöldökeit a szőke lány, míg a másik csupán megvonta a vállát és reménykedve pillantott a kék szempárba. 

- Nekem nincsenek barátaim. 

Isabell jól ismerte ezt a szívet marcangoló érzést, tekintettel arra, hogy ő sem bővelkedett a jóban - rosszban mellette álló emberekben, azokban viszont sosem volt hiány, akik sértegették és bántották őt, ezért túlságosan is magányos volt, hiába próbálta megvédeni magát. Mindig túl csúnyának, túl erőszakosnak vagy túl ijesztőnek tartották. 

- Menjünk a mosdóba, még van egy kis idő becsengőig. 

A mosdóként szolgáló helyiség hihetetlen módon kongott az ürességtől és egyáltalán nem volt dugig azokkal a lányokkal, akik a fél napjukat itt töltötték, hogy lesimítsanak egy kiálló, láthatatlan hajszálat, vagy épp újabb réteg rúzst kenjenek fel. 

- Te hippi vagy? - kérdezte összehúzott szemöldökkel Isa, akinek egy halvány mosoly játszadozott az ajkain. 

- Nem hinném, azt hiszem ez egészen átlagos stílus - tekintett végig magán a lány, akaratlanul is végig simítva a trapézszárú farmerján, amit egy citromsárga pólóval viselt. 

- Undorítóan színes, ráadásul ez a nadrág ritka szar, már bocsánat. Hallottál már valaha a csőfarmerről? - pillant Isabell fintorba rándult arccal a tükörben lévő osztálytársára, aki az ajkát harapdálva figyeli a nadrágját. - Na mindegy. Milyen színt szeretnél? Válassz!

Abigailből egy mély és jóleső sóhaj szakadt fel a tüdeje legmélyéről, ahogy a szemfesték palettát Isa elérakta. 

- Istenem, milyen szépek! - fürkészte a színeket és próbálta mindegyiket magára képzelni, tekintettel arra, hogy az élénk színek teljesen érintetlenek voltak, ellentétben a barnával és a feketével, melyekből nem ártott volna már egy újabb palettát venni. A Roberts lány szeme a citromsárgára és a vajszínre szegeződött, kíváncsi volt, hogy mégis, hogyan festene rajta, ha esetleg összekevernék. A bizonytalansága kiült az arca vonásaiba és habozva pillantott Isabellre, aki egy aprót bólintott. 

- Miért is ne? - fogta kezébe az ecsetet és gyakorlatias mozdulatokkal kezdett hozzá a sminkhez. Az ujjai közt lassú mozdulatok, majd heves váltások közepette kerültek fel újabb és újabb árnyak Abigail szemére, akinek csukott szemei alatt teljesen valószerűtlen álom járt a fejében. Úgy gondolta, hogy a smink mindent megváltoztat, láthatatlanból láthatóvá, sőt egyenesen gyönyörűvé fogja tenni őt Kaiden szemében. Érezte, amint egy krémes állag kerül ajkaira, így elegyengette azt a száján és nem tudta figyelmen kívül hagyni az ajakápoló cseresznyés ízét, amitől hirtelen egy mezőre képzelte magát, tele virágszirmokkal, saját magát pedig egy esküvői ruhában. Természetesen el sem kellett képzelnie a vőlegényét, hiszen már előtte tudta, hogy ez egy olyan álom, mely sosem fog megvalósulni. - Fordulj meg! - adta az utasítást Isabell a lánynak, kiverve így őt a fejben felhangzó harsonákból, melyek egy esküvői dallamot fújtak. A tükörbe pillantott, melyben habár nem pózolt egy bombanő helyette viszont egy egészen szolid sminkkel rendelkező lányt látott. 

- Köszönöm. Először azt hittem, hogy nekem is annyira erőteljesen fogod kifesteni a szemem, mint a tiéd. Az nem az én stílusom - mosolygott hálásan a másikra, aki felnevetett a szavak hallatán, miközben Abi még mindig saját magát bámulta a tükörben. Tetszett neki a látvány, látszott rajta, hogy van rajta némi smink, de mégsem annyira feltűnő, hogy azt a folyosó végéről kilehessen szúrni, pont, ahogy elképzelte. Abigail a szőke lányra nézett, majd közelebb hajolt és valami olyan mozdulatot tett, amit nem igazán szokott a szülein kívül senkivel szemben sem megengedni. Megölelte. Ami pedig még ennél is megdöbbentőbb, hogy a tárt karok viszonzásra találtak. 

- Igazán nincs mit és bocsánat, de őszintén remélem, hogy ráébredsz, hogy a srác egy bunkó seggfej, akit jobb elkerülni, mintsem elcsábítani, de azért sok sikert Abi! 

- Meghoztam a múlt órán írt dolgozatokat - csapta be az ajtót a becsengetést követő percekben a spanyol tanár és az említett papírokat egy könnyed mozdulattal az asztalra dobta. - Szomorú, hogy az osztály kilencven százalékának elégtelen - szikrázó tekintetétől Abigail összerezzent, holott tudta, hogy nincs rá oka, hiszen, mint jó tanulót kedvelte őt a tanár, ellentétben Kaidennel és a barátaival, így amikor Milan és Alex összepacsiztak összehúzta a szemöldökét. - Örülök, hogy ennyire szórakoztatónak találjátok a jegyeiteket, gondolom az is ennyire vicces lesz, amikor augusztusban visszajártok pótvizsgázni. Higgyétek el, hogy akkor fordul a kocka és én leszek az, aki magán kívül lesz, annyira fog nevetni! - közölte a képtelenséget, mivel köztudott tény volt, hogy a tanárúr sosem nevetett, mosolyogni is egészen ritka és furcsa látvány volt. - Szóval akkor a jegyek! Kaiden Lassiter, elégtelen, fiam, a legnagyobb jó indulattal mondom, hogy neked halvány lila gőzöd nincs a spanyolról. Isabell Morgan, hármas.  Alex Peterson, elégtelen. Kezet foghat a barátjával! - bökött az állával Kai felé, aki vigyorogva bólogatott és a vállát vonogatta. 

Mr. Clark továbbra is a jegyeket ismertette, mikor az osztály arra lett figyelmes, hogy négy tanuló kivételével mindenkinek egyes lett a dolgozata, és ezt rendkívül mulatságosnak találták. Ezt követően természetesen kezdetét vette a tanóra, melyben ezúttal az állatokat tanulták meg helyesen kiejteni. 

- Remélem, hogy a továbbiakban ezerszer jobb eredményt fogtok produkálni, ezért is mondom, hogy a jövőhéten újabb felmérést fogtok írni. Tanuljatok! 

- Azonnal tanárúr, máris hozzákezdek - gúnyolódott Mr. Clark szavaiba vágva Kaiden, majd könyveit belegyűrte a táskájába és karba tett kézzel nézett maga elé az óra további részében.

- Lassiter! Mielőtt még elkezdenél hisztizni, mint az öt évesek, hallgasd végig a mondanivalómat! - intézte a szavakat a fiúhoz, aki úgy bólogatott, mintha érdekelné is a tanár mondandója - Saucebox ( szemtelen kölyök ) - sziszegte a férfi spanyolra átváltva. - Mellesleg fantasztikus ötletem támadt a napokban, tekintettel arra, hogy a nyelvtudásotok hihetetlenül gyér, ezért úgy döntöttem, hogy kiosztok az osztályon belül tanulópárokat. Igyekeztem úgy intézni, hogy azokkal legyenek a legjobbak, akik a legtöbb segítséget igénylik, így azoktól elnézést kérek, valamint sok türelmet javaslok! A listát természetesen összeírtam, mert nem szándékozom ötször elismételni, így ezt ki is rakom a falra - emelte föl az említett párosítást és egy rajzszöggel fel is függesztette a parafatáblára. - Ó, és nincs cserebere! 

A csengetést követően az embertömeg eltorlaszolta a kiutat a teremből, mivel mindenki a tanulópárja után kíváncsiskodva akaszkodott rá a papírra. Milan természetesen nem maradhatott ki a kicsi a rakás játékból, így nemes egyszerűséggel felállt a tanári asztalra és onnan levetve magát ugrott közéjük, így megkapva néhány nem épp szép megjegyzést az anyukájáról. 

- Ó, köszi én és a mutter tök jól megvagyunk! - röhögött bele osztálytársa pofájába, aki fújtatva arrébb tolta, hogy belepillantson a listába, majd továbbállt, ellentétben a Ramsay fiúval, aki továbbra is poénnak találta, hogy a többieket ellökje, hogy azoknak a legkisebb esélyük se legyen látni a lapot, így persze elérte, hogy mindenki azon imádkozzon, hogy ne vele legyen egy csapatban. 

- Haver - ordított át Kaidennek, aki akkor épp Alex-szel vitázott az előző szünetekben folyt csajvadászaton, de természetesen ez a végeredményen nem változtatott, a fogadás döntetlen lett. Milan mély hangjára azonban lehetetlen volt nem felfigyelni, így a Lassiter fiú kíváncsian figyelte mit is akar az neki mondani.  - Te leszel a malaccal! - bökött Abigailre, aki épp egy mosolyt eresztett Isabell felé, viszont Milan mondandójára odakapta a fejét.  Kai szemei a lányra tapadtak és elhúzta száját, természetesen lerítt róla, hogy a háta közepére nem kívánja őt. 

- Ne már!


Abigail szomorúan lehajtotta a fejét és ölébe ejtett kezét kezdte hosszú figyelemmel kitüntetni, ami elzsibbadt az óra folyamán a sok írástól.

- Hé, legalább korrepetálhatod a gyökeret - lökte meg finoman, mosolyogva a vállát szőke padtársa.

A lány szája megrándult, ahogyan egy mosoly bontakozott ki az arcán, de természetesen egyáltalán nem volt őszinte, hiszen egy embernek sem esik jól, ha egy hájas disznóhoz hasonlítják, pláne, ha annak a súlya a gyenge pontja. Az ajkát harapdálva tekintett hátra, hogy lássa milyen arcot vág Kai és félreütött egy ütemet szíve, amikor tudatosult benne, hogy az őt bámulja a gyönyörű a smaragdzöld szemeivel, azonban a hirtelen öröm kár volt, hiszen a fiú arca eltorzult, ahogy az elkövetkezendő hetekre gondolt, melyben a lány társaságában fürödhet, addig amíg a szó szoros értelmében véget nem vet az életének, már nem, mintha ilyen, vagy ehhez hasonló esetekhez folyamodna.

Abigail szégyenkezve borult rá a padjára és úgy érezte mentem megnyílik a föld alatta. Nem bírta elviselni, hogy a szeretett személy ennyire undorodik már csak a látványától is. Smink ide, vagy oda, reménytelen vagyok.

Isabell bátorítóan átfogta a lány apró kezeit és gyengéden megszorította, miközben az úgy döntött, hogy feláll és kimegy, képtelen volt továbbra is a helyiségben tartozkódni és hallani, hogy miket gondolt róla a szíve mélyén a fiú, nem állt rá még készen. Talán sosem fog rá készen állni, de Abigail sosem arról volt híres, hogy bármit feladjon, pláne a szeretett fiú hódítását, így még mindig lángolt a szívében a remény, hogy egyszer az ő száját csókolhatja, az ő kezét foghatja és az ő illatát érezheti nap, mint nap. Az már más kérdés, hogy ennek mégis mennyi volt az esélye.

- Még csak nem is vette észre a sminkem - a hangja végtelenül szomorú és magábaroskadó volt, mintha attól a néhány ecsetvonás mindent megváltoztatott volna.

- Mondtam neked! Az a gyerek olyan hülye, hogy fogadok, ha meg lát egy rendőrnőt, azt hiszi, hogy beöltözött sztriptíztáncos - magyarázta neki Isabell, miközben kihúzta magát és egyenes háttal, sárba tipró tekintettel nézett végig a rajtuk nevető embertömegen, akik éppen rajtuk röhögtek, hisz nem mindennapi látvány volt számukra, hogy a két csöppet sem tökéletes lány ennyire jól kijönnek. Abi lehajtotta a fejét, hogy ne találkozzunk a gyűlölködő szempárokkal, amik őket vizslatták, illetve lehajtotta volna, de valami nem engedte. Az pedig egy erős kéz volt, melynek ujjai belenyomódtak az ő puha, hófehér bőrébe a vállán.

Komótosan, szinte már filmbe illő lassúsággal fordult a kéz tulajdonosa felé, viszont mikor annak arcát meglátta, ledermedt. Arcába vérvörös pír szökött, ahogy összetalálkozott a tekintete a zöld szempárral. A fiú a szemöldökét összevonva nézett a lányra, miközben az éppen a fejében dúló romantikus jelenettel volt elfoglalva, miszerint a srác átfogja izmos testével a derekát, egymáshoz préseli a testüket és megcsókolja, ezzel pedig elfelejteti vele az évek múltán kapott sértegetéseket, majd ezt követően a homlokát az övének döntve mondja ki mindenidők legromantikusabb szavát: Szeretlek. 

A valóság azonban teljesen mást takart. Kai beletúrt dús, barna hajába, miközben egy szórakozott, mélyről jövő sóhaj bukott ki belőle.

- Mikor kell mennem erre a hülyeségre? - kérdezte a száját elhúzva, és ezzel csöppet sem elrejtve a véleményét Kaiden. Undorodott a tanulástól, undorodott Abigailtől, attól pedig pláne, hogy ezt a kettőt kombinálták. Adj erőt Istenem, hogy túléljem! - gondolta titkon magában, miközben elröhögte magát a saját fohászán.

- Nem tudom - suttogta Abigail az orra alatt, amiből nem igazán hallhatott sokat a fiú, így az úgy döntött szórakozik egy kicsit.

- Hogy mondod? - vetette be csáberejét, ezúttal a hófehér mosolyával. Kezeit a lány állához vezette és picit megemelte azt, hogy az újra elmélyüljön a tekintetében. Elmondhatatlanul élvezte, hogy aki meglátta őt az szinte összepisilte magát a gyönyörtől, amit csupán csak a látványa váltott ki belőlük, imádta ezt bevetni.

- Bármikor, amikor neked megfelel - hebegte Abigail, miközben a szemében felcsapott a szenvedély óceánja. Úgy vélte, hogy akkor fog megtörténni, végre észrevette őt, viszont a kegyetlen, szőrösszívű élet közbe szólt az álmainak Isabell személyében, aki nemes egyszerűséggel megragadta a lány karját és a háta mögé terelte, miközben ő maga farkasszemet nézett Kaidennel.

- Te ezt élvezed? - a szavai hűvösek voltak és vérfagyasztóan komolyak, ám ez nem akadályozta meg abban Kait, hogy a szemtelen válaszainak utat adjon.

- Aha.

- Látod, hogy megszólalni se tud, annyira beléd van zúgva, ahogy azt is, hogy majd el ájul, mert azt hiszi, hogy végre megláttad a valódi énjét, erre te mit csinálsz? Játszadozol vele! Hogy ezen miért is nem lepődöm meg?

- Untatott, hogy még beszélni sem képes - vonta meg vigyorogva a fiú a vállát, majd kezeit Isabell arcára helyezte, azonban a várt eredmény elmaradt. A lány nemcsak, hogy nem alélt el az első pillanatban, mint ahogy ő azt már megszokhatta másoktól, de azon nyomban lelökte magáról a kezeit, miközben visszakézből bemosott egyet a fiúnak, majd repetaként újra csattant a keze a fiú arcán.

- Na ide figyelj, Rómeó! Az egy dolog, hogy az összes libát megakarod szerezni, ami annyira szánalmas, hogy még végig nézni is gyötrelmesen fájdalmas, viszont azt nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy Abit is a csitri csapat szintjére alacsonyítsd azzal, hogy minden szánalomra méltó szavad után folyik a nyála a seggedért. Szóval ne merj vele játszadozni, különben velem gyűlik meg a bajod! - a szavai hűvösek voltak, miközben az egész folyosó őket bámulta, azonban ez egyáltalán nem aggasztotta Isát, sőt kifejezetten örült neki, hogy többen is szemtanúja voltak annak, hogy beletenyerelt Kaiden képébe és habár ezt nem mondta ki Abigail előtt hangosan, de legbelül iszonyúan jól esett neki és újra megtette volna, ha lehetősége nyílt volna rá.

- Rohadt Sáti! - morogta Kai, miközben megmasszírozta az orrát, a váratlanul ért támadásnak helyét.

Szerzői megjegyzések:

Elsősorban szeretném megköszönni az előző fejezetekhez érkezett kommenteket és pipákat, megmelengette a szívemet. Másodsorban pedig szeretném felhívni a figyelmeteket az Oldalak menüpontban lévő trailerekre. A régebbi történetemhez lévő habár már évekkel ezelőtt elkészült, viszont mivel a másikhoz is készült kettő, így úgy gondoltam, hogy ha már ezeket kiposztolom, akkor az se legyen elfeledve! :)