7. fejezet: Egyszer fent, máskor lent

- Nem kapok levegőt! - lihegte Abigail a tüdejéhez kapva, mialatt már a tizedik kört rótta le a kosárlabda pályán a mellette haladó Daviddal, akit valahogy egyáltalán nem viselte meg az, hogy futnia kell, sőt egyre inkább levetkőzve a gátlásait még olykor a portáról elcsent sípba is bele - bele fújt, amikor úgy látta helyesnek.

- Ne beszélj, mert még jobban fog fájni az oldalad - mondta fiú lelassítva magát, közben átkarolva a lány vállát, akinek olyan hevesen vert a szíve, hogy alig kapott levegőt.

- Nekem nem az oldalam fáj! - prüszkölte a lány, mialatt lefejtette magáról a másik karjait, ugyanis hiába a kedves gesztusnak, de nem állt készen arra, hogy bárki, aki nem a családtagja ilyen módon érjen hozzá. Megállt és hangosan lihegve próbált levegőhöz jutni, miközben rákönyökölt a lelátó szélére. Megtörölte az arcát és a nyakát a már odakészített törülközővel, amit egy alkalommal sem felejt ki a tornafelszereléséből.

- Na jó! - sóhajtott megadóan David. - Öt perc szünet!

Abigail megkönnyebbülten hanyatlott le a földre, magával rántva a hátizsákját, amiből pillanatokkal később már ki is került a telefonja. Első dolga volt, hogy Lonzyta végtelen hosszú levelére választ írjon, hiszen neki köszönheti azt, hogy ott volt élete szerelmének egyik barátjával és épp keményen edzettek azon, hogy formába hozza magát.

Drága Lonzytám! El sem hiszem, hogy végre írtál! Örülök, hogy jól vagy, bár annak kevésbé, hogy ennyi dolgod van és nem igazán tudunk rendszeresen beszélni, de ez is több, mint a semmi! Magam sem tudom, hogy mi a fenét műveltél velem a leveleddel, de miután elolvastam úgy éreztem bármit megtehetek kellő akarattal, így bátorságot véve magamon odasétáltam Kaiden barátjához és megkértem, hogy segítsen edzeni nekem. Már egy ideje itt keringek a pályán és tök hülyén érzem magam, mert hiába a lelkierő, ha testileg egy kis bogár is több teljesítményt tud nyújtani, de sebaj. Kis lépések a nagy cél felé. Majd írok még a továbbiakban. Puszillak

Abigail

- Kinek írsz? - huppant le a lány mellé David és engedély nélkül pillantott bele a levélbe, mintha az, hogy elolvashatja teljesen magától értetődő lenne. - Ki az a Lonzyta?

- Senki - húzódott el Abi, majd gyorsan elküldte még a levelet, mielőtt a mobilját elrakta volna a táskájába.

- Én egy senkit nem szoktam ledrágámozi! - vonta össze a szemöldökét a fiú, miközben szája sarkában megjelent egy halovány mosoly. Izmos hátát a lelátó széléhez nyomta, majd egy ásványvizes üveget magához véve nagyokat kortyolt belőle. A hideg víz jól esett neki, - Amúgy még mindig nem gondoltad meg magad? Folytatni akarod? - nyújtotta a lány elé a műanyag flakont, aki fejével nemet intett, nem volt szomjas, helyette sóhajtott miközben a homlokát törölte, kétség sem fért hozzá, hogy pokolian elfáradt, pedig alig egy fél órája edzettek. Számára tíz kör futás, húsz fekvőtámasz és huszonöt felülés maga a kénköves pokol volt. Tudta, hogy nehéz lesz, de a fene se hitte volna, hogy ennyire, viszont esze ágában sem volt feladni. Nem ezért tűrt ennyi éven át, hogy amikor végre lehetőség van a változásra egyszerűen csak feladja.

- Igen, csinálni szeretném.

- Azt hittem mostanra feladod - vigyorgott David őszintén, miközben könyökével megbökte a lányt. Abigail szája szegletében egy kitörni készülő nevetés várakozott.

- Én meg azt hittem, hogy ugyanolyan vagy a barátaid társaságában, mint egyedül. Hogy én mekkorát tévedtem - csapott a homlokára drámaian Abigail, miközben felállt és a táskáját újra a kilátó egyik padjára helyezte. Ezt követően megváltozott benne valami és sokkal felszabadultabbnak érezte magát, az adrenalin fénysebességgel terjedt szét az ereiben, a szívében, míg az agyát teljesen kikapcsolta. Ugrálni kezdett, önfeledten nevetni és David felé kezdett futni, miközben a fiú épp egy ziccert dobott be. Abigail nézte, ahogyan a labda lepattant és ahogy igyekezett utána a másik, hogy egy három pontost dobhasson, ám az utolsó pillanatban hirtelen meggondolta magát és átpasszolta a lehetőséget a lánynak, aki megrökönyödve, ám annál nagyobb izgalommal állt meg a felezővonalnál. Felmérte magában a saját helyzetét, a távolságot, miközben maga elé képzelte, ahogy a labdát a palánkhoz dobja, az esélyeit latolgatta, ami a profizmusát illetően a nullával vetekedett. A térdeivel rogyasztott, majd a melléhez húzta a labdát, és eldobta, eközben az egyik lába automatikusan fellendült, mint a hercegnőknek az első báli csókjuknál.

- És bent van! Isten király vagy Szép Testvérem! - tapsolt David, mialatt megközelítette a lányt és egy hatalmas pacsit adott neki, ami következtében a másiknak erősen bizseregni kezdett a tenyere az ütést követően, de az már csak részlet kérdése.

- Kezdők szerencséje - mosolyogtt Abigail, midőn titkon ő is büszke volt magára.

- Túlságosan negatív vagy. Bár meg kell hagyni, hogy ennél szánalmasabb dobást már rég láttam - nevetett fel a Cook fiú, miközben visszavezette a labdát a félpályához, majd a lány háta mögé somfordált és az ő kezébe adta a labdát. Ezalatt ő hátulról irányította a kezével. Átfogta a vállát, majd a hátát a másikéhoz préselte, hogy egy emberként dobjanak kosárba. Abigailt zavarta a fesztelen közelség, ahogy a fiú neki dőlt. Szinte már rohama támadt, ahogyan a másik lélegzetvételeit hallotta, pedig tudta, hogy Cooknak semmi hátsó szándéka nem volt ezzel, pusztán megfelelően akarta bepozicionálni őt a helyes tartáshoz.

- Mellé! - egy szórakozott, mély hang vágott közbe a közös sportnak, ami a lány arcáról azonnal lemosta a mosolyt. Szája dühösen összepréselődött, mialatt az ajtóban álló fiúra tekintett, akinek egy aljas vigyor játszadozott az ajkain. - Császtok! - lökte még oda, amolyan köszönésképp, míg intett egyet, majd teljesen magától értetődően lerakta táskáját a kilátó egyik padjára és az osztálytársaihoz lépett. Feltűnően szórakozottnak tűnt. - Közös kosarazások meg ilyenek? - ráncolta a szemöldökét a lányra nézve, aki lesütötte a szemeit, viszont a keze ökölbe szorult. Felfordult a gyomra a fiútól, tudta, hogy egy becstelen fiúval áll szemben, aki lépten - nyomon a lelki nyomorával szórakozik, de valahogy mégis kedvelte őt, ugyanis minden másodpercben a náluk töltött idő járt a fejében. Akkor teljesen máshogy viselkedett vele, emberien.

- Talán nem szabad? - húzta fel kihívóan a szemöldökét a lány és minden dühös mivoltát beleadta abba, hogy egy pillanatra se enyhüljön meg a gyönyörű, zöld szemek láttán.

- Mondtam én ilyet? - vágta rá csípőből vigyorogva a fiú, mialatt kikapta a barátja kezéből a labdát és tüstént a kosárnál termett, amelynél egy tökéletes ziccert dobott, zsákolással zárva. Természetesen a labda bement, azonban ez ellenfelei arcára egy fintort csalt elő. Kihívásnak tekintették az újonnan érkezett társat, így nem volt nehéz őket rávenni, hogy álljanak játékba. Habár csapat híján voltak, de egyáltalán nem gátolta meg őket abban, hogy mindhármuk hanyatt homlok meneküljön a palánk felé, ami megrökönyödött a két fiú súlyától, amikor azok zsákolással próbálkoztak, azonban mivel szinte egymást rángatták le a kosárról, így nehéz volt bármelyiküknek is véghez vinni, amit eltervezett.

- Kai vidd már arrébb a büdös segged! Nem igaz, hogy nem tudok tőled játszani! - ordított az említettre David, mialatt ügyesen átpasszolta a labdát Abigailnek, aki fejvesztve kezdett futni a kosárhoz, azonban a lépések teljesen rosszul jöttek ki, így a Lassiter fiú könnyen letudta őt blokkolni, ezért nem sokkal később már a palánk alatt állt, azonban ezt David se hagyta szó nélkül, ezért utána iramodott és habár szabálytalanul, de elszedte a labdát a barátjától, de az meg kigáncsolta őt, ezért mindketten elestek. A labda pedig elgurult.

Abigail tétlenül állva nézte a két fiút, ugyanis egyik sem a jó modoráról volt híres és könnyen lehetett, hogy összeverekednek ott a tornaterem közepén, az összeizzadt, büdös padlón. Azonban rosszul sejtette, ugyanis a két fiú röhögve lökte meg a másikat és úgy álltak fel.

- Heee Dagi, hozd már ide! - mutatott a Lassiter fiú a labdára, amit mindhármuk meredten figyelt. Abigail nem szándékozott meghajolni Kai szándéka előtt, hiába érzett rá nagy késztetést, hiszen tudta, hogy hallgatnia kell Lonzyta tanácsára és kerülni őt, az igazi barátaira kell gondolnia és nekik segíteni, de ezek közé sajnos a Lassiter fiú egyáltalán nem tartozott be.

- Menj érte te, ha kell, seggfej! - ordított oda egy női hang, ami ugyan nem a Roberts lány szájából hangzott el, de mégis bezengte az egész tornatermet. Egy emberként kapták oda a fejüket a szőkeségre, akit egyáltalán nem zavartatott az, hogy a padtársa szerelmére ordított rá. Mindegyiket egytől - egyig gyűlölte és ezt nem győzte hangoztatni. Kaiden röhögve indult meg a labda felé, közben nem tetszését az ujjaival nyilvánította ki Isabell felé, aki egy apró fintort nyomott el. - Mutogass csak, amíg tudsz! Elfogom törni a kezed!

Abigail meredt arckifejezése mosollyá változott át. Tetszett neki, hogy újdonsült barátnője nem fél így beszélni Kaidennel, tudja, hogy hogyan kell neki beolvasni és egyáltalán nem retten el attól, hogy esetleg a válasz összetörné őt, hisz ez csaknem lehetetlen.

- Kapd már be! - ordított oda a lánynak Kai, miközben felvette a labdát és átpasszolta Davidnek, aki egyébként oda sem figyelt a veszekedő párosra, valamint a feleslegesnek bizonyuló harmadik félre, Abire. - Amúgy mikor menjek nálatok?

A Roberts lány nem tudta eldönteni, hogy a fiú esetleg tréfát űz vele vagy teljesen komolyan gondolja a történtek utáni délutáni tanulást.

- Tanulni szeretnél vagy engem fikázni? - kérdezte a lány, mialatt elnézett a fiú válla felett és Isabell büszke szempárjába meredt, ami még inkább felbátorította őt.

- Fogalmazzunk úgy, hogy megpróbálni tanulni.

- Szerintem nem megerőltető munka, de ezt otthon is megtudnád csinálni. Nem kell diploma ahhoz, hogy kétszer - háromszor elolvass egy anyagot és megjegyezd! - Abigail szemöldöke felfelé ívelt, kihívóan nézett előre, viszont a fiú szemébe teljesen képtelen volt. Félt, hogy a magabiztossága hasra esne, hogyha a zöld szempárba pillantana, azt pedig egyáltalán nem szerette volna. Olyan akart lenni, mint amilyennek a barátnői leírták a magabiztos lányokat. Szembenézni azzal, amitől félsz, megszerezni azt, amire vágysz és élvezni, ami van, ezt akarta igazán. A szíve vadul zakatolt, ahogyan megemberelve magát végre Kaiden szemébe nézett, csak arra tudott gondolni, hogy mennyire ápolatlanul áll előtte, csapzott hajjal, izzadó hónaljal, verejtékes homlokkal, míg a fiún ennek jelét sem lehetett látni. Egyszerűen tökéletesen nézett ki, mintha épp akkor lépett volna ki egy magazin főcím lapjáról. - Hajlandó vagyok segíteni - búgta a lány, mialatt összefogott haját szétengedte. Kaiden kíváncsian nézte a lányt, azonban az arcán levakarhatatlan vigyor szélesedett ki továbbra is. - De csak akkor, csakis akkor, ha nem hívsz engem dagadéknak, daginak, disznónak, tehénnek, vagy bárhogy, ahogy az eddigi évek során tetted!

- Csak nem rosszul esett? - kérdezte a fiú, mintha nem értette volna, hogy miért kér tőle ilyet Abigail.

- Nem, Kai! Nem esett rosszul, eltiport! Szóval légyszíves, ha kérhetem fejezd be!

- Különben? - tette karba kezeit Kai, mialatt egy gonosz vigyor játszadozott az ajkain, szemeiben az őrület színei vegyült, ebből pedig bárki láthatta, hogy kimondottan jó kedvre deríti őt mások kínzása, hiszen egyébként sem szokása a levegőbe beszélni, de a tényleges cselekvés sem áll messze tőle.

- Különben agyon verlek! - jött a válasz egy kicsit távolabbról, ahogyan Isabell egy csöppet sem kedvesen reagált Kai mondandójára, aki egyébként egy szemforgatás kíséretében fújtatott egyet.

- Te még itt vagy? - fordult meg és kicsit közelebb lépett a másik lányhoz, ugyanis nála is kezdett betelni az a bizonyos pohár, amiért a szőkeség minden mondandójához fűz néhány keresetlen szót, amire egyébként személy szerint Kai nem volt kíváncsi.

- De még mennyire! És addig el se tűnök, amíg Abi itt van! Nem hagyom, hogy csicskáztasd, amit te nyilvánvalóan élveznél! Elég, ha otthon van kinyalva a picsád! - válaszolt gonosz pillantással Isabell, mialatt Kaiden összeszorította az öklét. Abigail szíve kalimpált, mint a nagyharang és minden dobbanásával bénító rettegést pumpált a végtagjaiba.

- Fogd be a kurva pofád! - ordított rá Kai a lányra, aki egy aljas vigyorral nézett a fiú szemébe. Látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet.

Abigailt félelmek rohanták meg oldalról és bárhogy próbálkozott, képtelen volt ellazulni. Sosem látta még ilyennek a Lassiter fiút, aki ezúttal egyenesen sebezhető volt, ami egyáltalán nem volt megszokott tőle. Kézzel fogható volt a feszültség. A Roberts lány rettegett. Mi lesz, ha megütik egymást? Tudta, hogy a fiú úgy sem fogja önmagától a lányt testileg bántalmazni, de Isabell már inkább neki esett volna a másiknak, ha csak rajta múlt volna. Nem egyszer kifejezte, hogy gyűlöli Lassitert és a barátait és nem akkor fordult volna először elő, hogy ennek tettleges bizonyítékot is adjon. Kai pedig nem arról híres, hogy csak úgy hagyja magát.

- Elég volt! - vetett véget erőteljes, mégis nőies hangjával Abigail a kibontakozó vitának. A szőkeség és a szerelme feje ráirányult, még a labda pattogása is abbamaradt, ahogy David végre szándékozott észrevenni a körülötte zajló eseményeket. Meglepődötten figyelték a lányt és várták, hogy mi fog történni. - Mind a ketten fejezzétek ezt be! Miért kell állandóan egymást szidni? Miért nem lehet csak egyetlen percig csendben, békében élni veszekedés és marakodás nélkül? Áruljátok már el nekem! - fakadt ki a lány, mialatt szemeiben könnyek gyülekeztek, azonban ezúttal nem szégyellte őket, nem törölte le őket, hanem hagyta, hogy azok záporként áztassák el kipirult arcát. - Én ezt nem értem! Ha nem kedvelitek egymást, akkor megtartjátok a két méter távolságot és kész, probléma megoldva! De ti ehhez képest lépten - nyomon egymást bántjátok, azok, akiket az iskolából a legjobban kedvelek! - magyarázta szipogva, mialatt egyáltalán nem foglalkozott azzal a ténnyel, hogy ezúttal Kaiden a saját szájából hallhatta, hogy kedveli őt.

A fiú döbbenten nézett a lányra, szája elnyílt és csaknem eltátotta a száját, de ennél ő sokkal diszkrétebb volt. Lehajtotta a fejét és töprengett, hogy mihez kezdhetne az információval, amivel ugyan már régesrég tisztában volt, de így, ilyen formában még nem volt alkalma hallani. Tekintetét barátjára, Davidre emelte, aki együttérző pillantást vetett a lányra, ám mikor megérezte, hogy Kai szuggerálja őt, odafordította a fejét és egy bátorító vigyort kapott válaszul egy bólintás kíséretében. Kai tudta mit jelent ez, itt a nagy pillanat. Nem is törődve Isabellel, hátat fordított neki és a másik lány felé vette az irányt, hogy annak kezébe nyomjon egy papírzsebkendőt.

- Bocs, bunkó voltam! - kért bocsánatot őszintén a maga módján a fiú, mialatt a háta mögött titokban intett a szőkeségnek, hogy méltóztasson ő is követni az előbb mellékelt ábrát.

- Észre se vettük! - szúrt még oda egy utolsót Isabell, miközben megindult a lelátó mellett és egy szoros ölelésbe vonta a másik lányt, azonban még hátulról csak azért is bemutatott egyet a fiúnak, hogy lássa, hogy kivel van dolga.

- Sáti is bunkó volt, miatta is bocsi! - húzta el a száját Kai, mintha az említett fél nem tudna beszélni.

Isabell figyelmen kívül hagyta a fiú mondatát és felitatta a zsepivel a lány könnyeit.

- Nyugodj meg szépen, ez a köcsög úgy se érdemel meg téged! - rózsaszín ajkai mosolyogtak és nevetésre bírták Abigailt, ezért a helyzetet tovább alakítva Kaiden szívére szorította a kezét, lecsüggesztette a száját és letérdelt.

- Hogy mondhatsz rám ilyet? Teljesen belém gázoltál! Istenem, bocsásd meg neki, hogy ilyen hülye! - vetett keresztet, miközben az őt körülvevő három személy elmebetegnek nézte őt, de ez még inkább nevetésre késztette a Roberts lányt és akármennyire is nézzük az eseményeket, tény, ami tény, hogy mind a két fél kizárólag az ő kedve miatt hagyta abba a veszekedést, majd vidították fel, mindezt együtt. Abi kedvéért.


Abigail alig negyed óra múlva már csak a két fiúval volt a tornateremben, illetve David kizárta a külvilágot, így úgyis mondhatnánk, hogy kettesben volt szerelmével, aki úgy tűnt elővette a kedvesebbik énjét és betartva a szabályokat egyszer sem beszélt vele gúnyosan, és nem adott neki undorító beceneveket, csak ültek és figyelték a másik fiút, ahogy az játszik, vagy egymást, ahogy egyes mondatokra reagáltak. Abigail nem győzött elpirulni egyik pillantásról a másikra, ugyanis egyáltalán nem tudta eltitkolni, hogy határozottan nem közömbös neki Kaiden, bár nem mintha valaha is szükség lett volna a mismásolásra, hiszen lerítt róla, hogy mit érez. Boldogságot, szerelmet, reményt, azonban tisztában volt vele, hogy ezek teljesen hasztalan érzések, amik még rengeteg szívfájdalmat fognak neki okozni, mert tudta, hogy akkor a legelviselhetetlenebb valaki hiánya, hogyha ott ül mellette, tudva, hogy sosem lehet az övé.

- Szóval akkor mikor menjek nálatok? - mosolygott negédesen a fiúra Abi, mialatt a telefonját előhúzta a táskájából. A fiú arca elkomorodott és megrázta a fejét.

- Majd én megyek hozzátok!

- Oké - vonta meg a vállát a lány, észre sem véve a szerelme reakcióját. - Mikor?

- Mondjuk most! - vágta rá gondolkozás nélkül Kaiden.

Szerzői hozzászólás:

Tudom, hogy mostanára minden bizonnyal vérdíjat tűztetek ki a fejemre a fejezet hiánya miatt. Kaptam jó pár levelet, ami egyrészt sürgetett, másrészt pedig hatalmas örömmel töltött el, hiszen látva, hogy szeretitek a történetet, meghatott. Ezúton is köszönöm az előző fejezethez írt kommenteket, valamint a szavazatokat is oldalt! Valamint valószínűleg észrevettétek, hogy készítettem a blognak egy Facebook csoportot, ami egyébként már jó pár hónapja tervezve volt, aztán valamilyen oknál fogva elvetettem az ötletet, ám most úgy gondoltam, hogy néhányótoknak talán ott személyesebb és otthonosabb a környezet, mint egy e-mail megírása. Így úgy gondoltam, hogy a csoportban a fejezet érkezése előtt mindig kirakok pár részletet a következőből, vagy bármilyen más jellegű információt, amit kértek, vagy úgy gondolok. A csoportot a bal oldalt megtalálhatjátok, de akár IDE KATTINTVA is.