6. fejezet: Ki vagy te és mit csináltál Abigaillel?

Isabell teljesen elhidegülve bámulta a vele szemben álló fiútársaságot, akik valamiképpen túlságosan is izgalmasnak találták a régi osztályfotójukat, melyeken felmérték mekkora változásokon mentek keresztül az utóbbi három évben.

- Még mindig ugyanolyan jól nézek ki - közölte magától értetődően Alex, miközben a kétkedő tekintetekre bámulva felhúzva az orrát arrébb állt.

- Még mindig mindenki leszarja - fűzte hozzá még utólag Milan a mondandóját a barátjához.

- Hogy ezek mennyire szánalmasak - jelentette ki csöppet sem halkan véleményét a festett hajú lány, mialatt a feketére kilakozott körmét kezdte vizslatni. Nem volt ínyére az osztály leghülyébb tanulójainak vélt négy ember, ugyanis azok lépten nyomon a bajt keresték és sosem a jóra törekedtek. Életcéljuknak tekintették más emberek tönkretételét, ami, ha a Roberts lányt tekintjük sikeres küldetés volt.

Abigail a padra hanyatlott, mialatt a kezeivel burkolta el magát a világtól, no meg persze szíve választottjáról, aki ugyan nem volt ezúttal jelen az osztályban, de gondolni sem akart rá, hogy éppen melyik másik teremben szédíthet egy másik lányt, aki mellesleg egyáltalán nem ő. Becsapottnak, megalázottnak, naívnak és szégyenteljesnek érezte magát, amiért élete első csókját egy hitvány, semmirekellő embertől kapta, aki még ha tehette volna azt is tagadja, hogy egyáltalán náluk járt, a csokorról és arról a felemelő, aztán pokolba taszító csókról nem is beszélve. A lány saját magát okolta, belülről mardosta a bánat és a magány, befelé sírta a reménytelenség és a tehetetlenség forró könnyeit. Nem állt szándékában többé egyetlen árva cseppet sem ejteni a fiúért, viszont belül a megalázottság nem hagyta nyugodni. Bosszúra fájt a foga, habár minden porcikájával szerette Kaident, de szívből remélte, hogy a karma az ő pártjára áll és alaposan megleckézteti a szerelmét. A gondolatai egyre mélyebbre és mélyebbre repítették, ahonnan semmi menekülési esélye nem volt, nem hogy távozása. Gyűlölte azt a pillanatot, amikor megismerte a fiút, amikor először meglátta és szédült attól, ahogy a gyomra furcsa mozdulatokkal reagálta le Kai egy - egy pillantását. Próbált ezzel együtt élni, de képtelen volt rá és feldühítette mindes egy pillanatban, ha arra gondolt, hogy ő is egy lett azok közül, akiket a fiú kihasznált, még ha tagadta is az eseményeket és Abinek még csak lehetősége sem volt arra, hogy maga döntsön az élete felől, hogy ő alakítsa vagy válassza ki a maga útját, ami ugyan botladozásokkal tarkított, de sosem szakadt meg és úgy érezte egészen addig a pillanatig, hogy jó irányba haladt, amíg el nem csábították az igéző zöld szemek. Azok a pokoli szemek, amik még az ördögben is bűntudatot keltenének, ha szándékukban állna. Kit akarok átverni? Nem vagyok boldog és azt is el tudom képzelni a jelen helyzetben, hogy soha nem is leszek az, mert minden és mindenki összeesküdött ellenem, én pedig egyedül maradtam, a kérdés már csak az, ki lesz az első, aki sebet ejt rajtam, majd végleg el is pusztít. Talán megkellene lengetnem azt a bizonyos fehér zászlót, mint a Tom és Jerryben? Feladni mindent? - gondolta magában a lány, mialatt a csengő éles hangja szakította félbe gondolatmenetét. Újra felegyenesedve kivette a következő órára való tankönyveit és a füzetét, valamint a külön bejáratú határidő naplóját is előkészítette, ha esetleg bármi dátumot kellene megjegyeznie, ugyanis a memóriája már többször cserben hagyta ezek terén, így úgy gondolta, hogy ha nincs eszed, legyen noteszod elven beszerzett magának egyet. Pillanatok múlva Kaiden is méltóztatott átlépni az osztályterem küszöbét és vetni egy pillantást az első padban ülő lányra, aki szokásától eltérően még csak egy pislantásra sem méltatta őt. Ezúttal nem volt kíváncsi a lenéző, vakmerő, de szörnyen gyönyörű szemekre, émelygett a gondolattól, hogy a múlt éjszaka megismétlődhet, így kerülve a konfliktus adta helyzeteket inkább kerülte a fiút, és megpróbált szigorúan tanulótársként rá tekinteni, ami nagy kihívás volt a számára.

- Remélem tanultak! - csapta be nagy robajjal az ajtót a spanyol tanár, mialatt a hatalmas bőrtáskáját konkrétan az asztalra dobta. Szeme sarkából vizslatta az osztályt, azonban egyáltalán nem látott nyugodt, felkészült tanulókat, ám annál inkább meglepődött és felháborodott tekinteteket, akik valószínűleg pont tettek rá egy nagyot, hogy a délutáni foglalkozásukat a tanulópárjukkal töltsék, már nem mintha ez megtudta volna hatni Mr. Clarkot, de a remény hal meg utoljára, mint mondani szokták. - Ha nem, akkor egyes! - osztotta ki a frissen nyomtatott papírtömeget, melyeken mindössze öt feladat volt, így elvileg nem volt valami terjedelmes dolgozat.

Kaiden felmérte a helyzetét és büszkén állapította meg magában, hogy tökéletesen tisztában volt a helyes válaszokkal, így tüstént neki is látott volna, ha van egy toll a kezében, ami ugyanis nem volt, így megbökte az egyik előtte ülő lányt, hogy a tőle telhető legszebben kérjen a másiktól egy írószert.

- Kussolj már Lassiter, írjál! - vágott közbe Isabell az éppen megszólalni készülő fiúra, aki még csak odaáig sem jutott el, hogy elmondhassa a szándékát. Szemforgatva úgy döntött, hogy tesz egy újabb próbát, de ezúttal a tanulótársánál, akitől már várta azokat a bizonyos szerelmesen csillogó, szürkés barna tekinteteket, amik mindig körüllengték őt, ezzel is növelve a már egeket súroló egóját.

- Adj már nekem egy tollat!

- Kérj mástól! - válaszolta hidegen a Roberts lány, ami felettébb meglepte a fiút, így szájtátva igyekezett felfogni, hogy elutasította őt, illetve a kérését a másik, amihez egyáltalán nem volt hozzászokva. Abigail örült neki, hogy volt benne annyi mersz, hogy megtagadta a szerelme óhaját, ugyanis úgy gondolta, hogy egyáltalán nem érdemli meg, hogy úgy viselkedjenek vele ahogy, mindezt azért, mert ő nem a menők táborát erősíti és nem tökéletes az alakja. Nem állt szándékában tudatnia a fiúval, hogy pillanatok alatt felemészthetnék őt, még ha azzal ő tisztában is volt.

- Tanár úr! Ha írok egy verset spanyolul megkapom a kettest? - emelte a levegőbe egyik kezét Alex, mialatt az említett sorokat kezdte írni sebesen angolul, amit egyébként esélytelen volt, hogy valaha is lefordítson más nyelvre, de mondván, hogy addig is csendben marad, így Mr. Clark bólintott a kérésre. A Peterson fiú, miközben a költeményét írta, addig halkan egy dallamot dúdolt magában, ami habár visszafogott volt, de a fülsüketítő csendben ez így is hangosnak tűnt.

- Ne dúdolj!

- De tanítóbácsi, ez a vers zenésített változata! - csapott az asztalra durcásan a fiú, mialatt egy felkiáltó jelet tett a mondat végére és énekelte kezdte az eddig elkészült művét.

Sötét vagyok tudom,

Ezen agyalok a buszon,

Megfogok bukni idén.

Hol vagy már Irén?

Ja igen, a biciklijén!

A döbbent arckifejezések sora figyelte az éneklő fiút, aki egyébként amellett, hogy élvezte a rá irányuló figyelmet tényleg büszke volt magára, hogy egy épp kéz láb rímelő verset tudott megírni és dalba önteni. Egy óvatos vigyor ült ki az arcára, mialatt a tanárnak felszaladt a szemöldöke és fáradtan kezdte az orrnyergét masszírozni. A karikás szemein látszott, hogy legkisebb mértékben sem tudta értékelni a diákja munkáját, így inkább megpróbálta az előbbi öt percet kitörölni a memóriájából, de amikor látta, hogy Alex ezzel nem hajlandó beérni, akkor ráfirkantott a lapjára egy mondatot, amire a fiú felröhögött.

- Kajak kapok egy kettest?

- Nem, akkor kapsz kettest, ha meg se szólalsz óra végéig. Az agyam zsibbad a hülyeségedtől! - rázta a fejét kellemetlenül Mr. Clark, majd a táblához sétált és a krétával felírta a dolgozat ponthatárait.

Abigail óvatosan hátranézett dolgozatírás közben és egy ütemet kihagyott a szíve, amikor látta, hogy Kaiden karba tett kezekkel ül és folyamatosan őt szuggerálja, miközben találkozott a tekintetük a lány egy aprót elmosolyodott, amit ugyan a másik nem viszonzott, de a fejét akkor sem fordította el, csak pusztán fapofával figyelte őt, pislogás nélkül.

- Mit bámulsz? - kérdezte tőle alig fél perc után a fiú, mialatt összehúzott, sötét szemei alól tekintett rá. Úgy tűnt a célzás, miszerint kedveli lányt mindössze egy álca volt, valószínűleg a fogadás miatt, látszott rajta, hogy sokkal inkább csak elviseli Abigailt, hiszen muszáj, mert az elvárások erre kötelezik őt, de igazából csak hátráltató okként tekintett rá és ezt nem volt rest minden egyes nap, minden egyes szavával ezt kifejezni egy cinikus mosoly kíséretében.

- Nem lehet rád nézni? Kinek képzeled magad? Erzsébet királynőnek? Bár tulajdonképpen rád nézve, szinte biztos, hogy puncid van, szóval lehet nem is lőttem ezzel annyira mellé - Isabell gúnyos vigyora jó kedvre derítette a mellette ülő Abigailt, aki a nagy nevetésben aligha tudott a dolgozatára figyelni, elvégre boldog volt attól, hogy végre volt olyan ember a közvetlen közelében, aki nem volt rest és megvédte őt az efféle kínos pillatokban.

- Remélem, hogy nem arra pályáznak, hogy önöket is egy egyessel jutalmazzam a viselkedésükért - állt meg fölöttük a tanárúr, mialatt Isabell dolgozatához nyúlt, hogy az eddig meglévő válaszokat átnézze, hogy a lány valóban tanult-e, vagy csupán ideje nagy részét azzal töltötte, hogy más nemiszervet tanácsolt embereknek. - Mert, ha mégis, akkor rajtam ne múljék, én megadom, amit érdemelnek.

Drága AbiRo!

Kérlek ne mondj semmit, tisztában vagyok vele, hogy közel két hónap telt el azóta, hogy újra életjelet mutattam volna magamról, csak a munka, a barátok - na és persze az örökös lustaság - az életemet teljesen elvette, így képtelen voltam egyetlen valamire való szót írni neked, no meg a többieknek. 

(Ha beszélsz Danával, kérlek add át, hogy csókoltatom!)

A szabadnapom miatt pedig úgy éreztem muszáj felvenni a ritmust és elolvastam az utóbbi két hónapban eltöltött napjaidat. Őszintén? Fogalmam sincs, hogy mégis, hogy a fenébe reagáljak! Mondjam, hogy hülye vagy? Mondom hát! 

25 éves vagyok, van állásom, vannak barátaim, meg van a saját életem, mely habár nem a legjobb, mert nem élek a legnagyobb luxusban, viszont a normál körülményeim megvannak és én így vagyok boldog, tudván, hogy én is hasonló alkattal rendelkezem, mint te. És szerinted ez érdekel bárkit is? Mindenkit az érdekel, ahogyan az emberekkel bánsz, tudni akarják, hogy számíthatnak rád és te is rájuk, ez persze nem egyenlő azzal, hogy függj tőlük. Van különség. Jegyezd meg! 

Elmondok neked egy nyílt titkot: az ég világon senkit sem érdekel, hogy milyen az alakod! Ezt persze nem bunkóságból mondom, nehogy félreérts, mindössze arra próbálok célozni, hogy értékes vagy, az számít amit teszel, amit mondasz és ahogy csinálod ezeket. A MINŐSÉG Abigail! Annak kell számítania! 

Szívből örülök, hogy életed szerelme végre - habár a tanár miatt is - de észrevett. Megcsókolt, átélted életed első, felejthetetlen csókját egy olyan embertől, aki sosem tisztelt, sosem vágyott rád és sosem tudhatod, hogy mi lesz a következő lépése. Ezért mondom azt, hogy próbáld meg őt kerülni, mielőtt még nem csak a szíved töri össze, hanem az egész életed tönkre teszi. Ugye nem akarod, hogy még a főiskolán, vagy ne adj Isten a munkahelyeden is Kaiden neve legyen a főtéma, hogy valamikor ő volt az, aki elrontott mindent? Ezért mondom azt, hogy bízz a barátaidban, legyél többet Isabellel és mutasd meg, hogy neked is csak a minőség számít, nem pedig a mennyiség. A több tucat mini szoknyás, kisminkelt, rózsaszín imádó idióta, akik a pláza ászai sosem fognak olyan értéket képviselni, amilyet te. Te szerinted ezek közül hányan olvasnak? Hányan tudnak olyan gyönyűrően fogalmazni, ahogyan te? Hány tud közülök szeretni? 

Igazad van, nem mindegy a külső, nem hát! Sokkal magabiztosabb az ember, ha jól érzi magát a bőrében, ez igaz, de miért ne tehetné ezt meg az ember lánya úgy, hogy nem akar megváltozni, csak elfogadnia önmagát? Nem mondom, hogy rossz döntés volt ez az egész fogyókúra dolog, de erősen kétlem, hogy szükséged lenne rá, hiszen nem vagy száz kiló fölött, egy átlagos, vagy esetleg átlagon felüli külsőd van, ami távolról sem kövér, csak a piszkafa lányok közt tűnsz ki úgy, ami ezzel is egyedibbé tesz. Nem állsz be a sorba! 

Én azt mondom ne mondj le a kedvenc kókuszos sütidről csak azért, mert ennek a bunkónak tetszeni akarsz! Edd meg nyugodtan, viszont tartsd be a mértéket, egyél többször kis adagot, aztán este hat - hét körül már kerüld a zsírosabb dolgokat és megoldottad a problémádat! Mégis mire jó az, hogy magadat ostorozod azzal, hogy nem ehetsz ezt meg azt? Magadnak akarj megfelelni, ne a tömegnek, akik olyanná akarnak alakítani, amilyen ők magukat! Nyisd ki a szád és olvass be nekik egyet! Te egyedi vagy, a haspóló, szűknadrág párosítású lányok meg csak olcsó utánzataid. 

Erről a Kaiden fiúról meg annyit, hogy vigyázz vele, kerüld őt amennyire csak lehetséges, nehogy megégesd a kezedet! Járj előtte egy lépéssel és ne dőlj be az alattomos mosolyának, mert távolról sem olyan ártatlan, amilyennek mutatja magát! Ebben biztos lehetsz. Senki sem mutatja ki először a foga fehérjét! 

Most pedig, hogy sikeresen kezdem elkoptatni a billentyűzetet, befejezem a szövegelést és elnézést kérek, amiért egy regényt írtam neked! Tudod, hogy szeretlek csajszi! ♥

Várom a válaszodat, addig is csóközön!

Lonzyta 

Abigail mosolyogva olvasta rég jelentkező barátnője e-mailjét, mialatt a szavaitól egyre inkább érezte a bőre alatt megbújó bátorságot és ösztönzést arra, hogy megtegye a szükséges lépéseket és végre valahára kiálljon magáért és abban, amiért hisz! Szándékában állt bebizonyítani Kaidennek és a haverjainak, hogy habár nem a legszebb teremtés a világon, de ha választania kellene a gyönyörű külső, viszont undorító tulajdonságok vagy a mostani élete övezte tulajdonságokból, akkor semmit sem változtatna! Így megemberelve magát felállt és a lelki nyugalmát magára erőltetve egy cetlit nyújtott a telefonját nyomkodó srácnak, aki ugyan igencsak meglepődve tekintett az összegyűrt papírdarabra, de amikor elolvasta az ismerősen csengő szavakat elnevetve magát már írta is a választ és a már helyét elfoglaló Abigailhez dobta a cetlit, ahogyan az előző nap is tette.

A lány kíváncsian leste meg a David által írt választ és elmosolyodott, amikor a kacskaringós, kissé olvashatatlan betűiből egy beleegyező reakciót olvasott ki.

- Mit írtál neki? - bökte meg könyökével Isabell a padtársát, aki somolyogva nyújtotta át neki a papírt. A lány érdekődve olvasta a sorokat.

Hé, David! Mit szólnál egy programhoz? Te & én a tornateremben, suli után? Fogadjunk, hogy lenyomlak... tollasozásban!? Abigail

Nekem m1, amúgy is ott lennék! De azért kivi vagyok.  David

- Ki vagy te és mit csináltál Abigaillel? - tátotta el a száját a lány, mialatt egy aprót biccentett elismerésül. Számára elképzelhetetlen volt az, hogy a padtársa ilyen bátorságot gyűjtött abból, hogy a telefonját elővette öt perc erejéig és máris egy teljesen más lány vált belőle, aki nem fél kockáztatni! De ez csak a felszín volt. A Roberts lány rettegett, hogy mi lesz a következménye ennek az egésznek, de ő maga is érezte, hogy Lonzytának igaza van. Mindenki előtt egy lépéssel kell járni, ha elakarsz érni valamit.

- Rájöttem, hogy szánalmas vagyok és muszáj tennem valamit, hogy ne érezze magát előnyben Kaiden - pillantott az említett fiúra, aki valahogy túlságosan is elvolt foglalva azzal, hogy egy barna hajú, vékony lánnyal minden részecskéjét kicserélje nyálon keresztül.

- Hajrá kislány! Mutasd meg a bunkónak, hogy kell kesztyűbe dudálni! - Isa arcán egy erőteljes vigyor teljesedett ki és lelki szemei előtt elképzelte a Lassiter fiút faképnél hagyva, az már más dolog, hogy ő egy cserbenhagyásos gázolást képzelt el, de az csak részlet kérdése. - Ha kell segítség, csak szólj!

- Oké, máris lenne valami! Mi a francot jelent az, hogy kivi vagyok? - nézett érdeklődve a szőkeségre, fogalma sem volt mire utalt ezzel a fiú. - Azt nem dupla vével írják?

- Nem! A mai társadalomban élő fiúk valahogy szeretik magukat érett férfi helyett egy öt évesnek mutatni, így a kíváncsi helyett szégyenérzet nélkül simán leírják azt a szót, hogy kivi.


Pár órával később Abigail sietve indult meg a tornaterem bejáratához. Kora reggel, amikor felkelt eszébe sem jutott volna, hogy ilyesmire vetemedik, de már késő volt visszacsinálni mindent. Az izgalom apró részecskéi a bőre alá kúsztak, érdekelte, hogy mi lesz a téma, hogyan fog reagálni a fiú egyes mozdulataira, vagy éppen a tényre, hogy tulajdonképpen még sosem tollasozott.

- Megjöttem! - rakta le a táskáját a kilátó legalsó padjára és szelíd mosollyal ment közelebb az éppen kosárt dobó Davidhez. Figyelte, ahogy kicsit rogyasztott, majd pattintott egyet - kettőt a labdával, majd azt megfogva egy gyönyörű három pontost dobott. Abigail nevetve tapsolni kezdett, mire a fiú színpadiasan meghajolt.

- Szóval tollas? - lépett közelebb hozzá vigyorogva a fiú, mialatt végig mérte tetőtől talpig, amitől a lány a füle tövéig elpirult, hiszen habár semmilyen érzelmet nem fűzött Davidhez, de akkor sem volt hozzászokva ilyen, vagy hasonló megnyilvánulásokat intézzenek hozzá.

- Tulajdonképpen nem hinném, hogy jó ötlet. Csak más nem jutott eszembe, amikor a levelet írtam - nevette el magát feszülten a lány, miközben karjait tétlenül összefonta és úgy bámulta a fiút. Tipikus kosaras alkat volt, le sem tagadhatta volna. A karjain kidomborultak az erek, ahogyan felemelte a labdát, izzadt, barna haja a szemeibe lógott, mialatt úgy trükközött, ahogyan egy vérbeli profi. A több, mint két méter magas, szálkás alkatú fiúról más sportűzést elképzelni sem lehetett volna. Játékos volt a pályán és az életben is.

- Akkor inkább dumcsizni akartál egyet? - pillantott rá szeme sarkából David, mialatt egy tökéletes ziccert sajátított el, amit a lány elismerően nézett.

- Nem. Edzeni szeretnék, de fogalmam sincs, hogy hogyan állhatnék neki és ezzel kapcsolatosan akartam tőled segítséget kérni - Abigail képtelen volt a cipőjén kívül másra figyelni, nem tudott a srác szemébe nézni, tudta, hogy kifogja röhögni és fel volt készülve a megaláztatásra. Ám a várt reakció elmaradt. Kíváncsian emelte föl a fejét és David mimikáját figyelte, amiből semmit sem tudott kiolvasni. - Ha szeretnéd fizetek is érte, csak mondd mennyit kérsz. Nagyapától minden héten kapok egy jókora összeget zsebpénz gyanánt, de mindig félrerakom, tehát kitudom neked perkálni, csak mondd mennyi kell.

- Nincs szükségem a pénzedre - vonta össze a szemöldökét a srác és a hóna alá húzta a kezében tétlenkedő labdát. Száját elhúzva bámulta a lányt, nem tudta hová tenni a viselkedését. Sejtette ugyan, hogy mi folyik a háttérben, de esze ágában sem volt az, hogy mennyire beletrafált a dolgokba. - Csak egy kérdésre válaszolj. Miért?

- Mit miért? - értetlenkedett a lány, miközben David felvonta a szemöldökét.

- Miért segítenék neked? Egyáltalán miért csinálod ezt? Mit akarsz bizonyítani ezzel? Vagy leginkább kinek?

- Úgy gondoltam, hogy te vagy a legalkalmasabb arra, hogy testileg megedz annyira, hogy jól érezzem magam a bőrömben. Unom már a folyamatosan érzett megalázottságot, azt, hogy mindenki elítél mindössze azért, mert nem egy fogpiszkáló méretű csípőm van. Mit tudnék kezdeni ezzel? - simított végig a hasán és a szájába harapva ezúttal a fiú szemébe nézett. - Fogalmad sincs mit éltem át az eddigi életem során. Nincs társasági életem, nincs olyan ember, aki puszta kedvességből beszélgetne velem, konkrétan nincs életem, mindössze a külsőm miatt. Fogyni szeretnék, persze nem drasztikusan, de egy jó pár kilót leszeretnék adni, mindezt sporttal. Beakarom bizonyítani, hogy igenis erős vagyok, képes vagyok rá és nem akarok egy idióta lenni a sok közül, akik sírva mennek haza, azért, mert újra elbuktak. Követni próbálom az álmaimat, járni a saját utamat és ebben senki sem gátolhat meg, senki sem tilthatja meg, hogy önmagam legyek! - David mosolyogva bámulta a lányt, látta benne azt, amit eddig soha, a bátorságot, hogy változzon és ne egy begyepesedett stréber legyen örökké. - Szóval segítesz? - Abigail szája a remény hevében megremegett, ahogyan a fiút nézte. A szíve pedig hevesen kezdett dobogni, amikor a kérdésére egy apró bólintást kapott válaszul. Tudta, hogy ezentúl már semmi sem lesz a régi. - De ugye ez kettőnk között marad?

- Tőlem senki se fogja megtudni.

Szerzői megjegyzések:

Sziasztok! Igyekeztem a vasárnaphoz tartani magam, így sikeresen el is készültem a fejezettel, ám szeretnék veletek néhány dolgot ismertetni: a hangulatjeleket, másnéven emojikat. Nem szívlelem, sőt kifejezetten ellenzem az ilyesmiket egy történetben, ám akadnak olyan kivételek, amikor szinte kívánja az esemény. Például Lonzyta levelében a szív, avagy David válaszában a mosolygos smiley. Remélem, hogy nem zavart meg titeket ez benne, de ha esetleg azon az elven vagytok, hogy mellőzzük ezt, akkor korrigálom, továbbá a későbbiekben sem fogok ilyet használni.

Előre is köszönöm a visszajelzéseket!