5. fejezet: Intenzív tanulás Lassiter módra

Kip - kop. Ütemesen felváltva egyik lábát ütve a másik után sietett le Abigail a falépcsőn, mialatt a szíve majd ki ugrott az örömtől és a szerelemtől, hogy ezúttal a választottját a saját házukban üdvözölheti és nem az iskola előtt ácsorogva. A hatalmas robajra, amelyet a lány váltott ki felkeltette a szülei kíváncsiságát is, mert ugyan tisztában voltak vele, hogy végre Abi hazavitte az egyik barátját, de ugyanakkor aggódtak is érte, hiszen az emberfeletti boldogságnak mindig van egy borzasztó hátulütője, amit ők maguk is megismertek már az együtt töltött évek lefolyása alatt. Lana egy fakanalat eltörölve állt meg a lépcső alján, míg a férje mellétársulva figyelte az Abigail által nyitódó ajtót, mely egy hatalmas lábakat eresztő rózsacsokrot takart. A lány szíve a lehetőnél még gyorsabban kezdett verni, mialatt arcára karmazsinvörös pír költözött és a levakarhatatlan vigyor újra birtokba vette a fejét, ahogyan meglátta a virágok által bújtatott személyt.

- A mi korunkban egy füzettel és egy tollal kellett menni tanulni a másikhoz és nem egy csokor dudvával. Mit keres ez itt? - húzta össze rosszallóan Dean a szemöldökét, miközben szigorú tekintetét le sem vette az újdonsült látogatóról. Ezzel szemben a felesége csöppet sem volt ennyire ellenszenves a fiúval és mosolyogva intett a lányának, hogy invitálja be szerencsétlen gyereket, mielőtt ott növeszt szakállat az ajtóban.

- Ezt neked hoztam - nyomta Kaiden a lány kezébe a virágcsokrot, mialatt Abigail akaratlanul is azt képzelte, hogy egy romantikus film főszereplője, így ehhez hűen beleszagolt a rózsák övezte illatfelhőbe. - Jó napot Mr. Roberts és Mrs. Roberts! - eresztett a szülők felé egy apró mosolyt, majd várt egy kínosnak vélt pillanatot, míg a tanulópartnere szándékozott a virágokat egy vázában elhelyezni.

- Mi a szándékod a lányommal? - szuggerálta mereven Dean a fiút, aki ugyan fogadás ide, vagy oda, de nem kívánt igényt tartani egy nála kétszer idősebb férfi ökleire, ahogyan az móresre tanítja, amiért nem viselkedik megfelőlen az ő egy szem lányával.

- Abigail mindössze csak felkészít a következő spanyol dolgozatra uram.

- Rózsacsokorral? - A férfi mély hangjától kínos mosoly terült el a fiú arcán.

- Hagyd már békén! - szólt közbe Kaidennek nagy szerencséjére Abigail édesanyja, miközben a szóban forgó lányának egy puszit adott az arcára, aki ezt túlságosan is kínosnak találta, így inkább nevetne eltolta az anyukáját és vigyorogva a fiúra tekintett. - Értem én, ciki vagyok. Menjetek csak fel!

- De az ajtót hagyjátok nyitva, ha esetleg úgy döntenék, hogy benézek - fűzte hozzá Dean, miközben Kaiden kétkedve tekintett a férfira. Fogalma sem volt, hogy mégis mi a fenétől félhet ennyire, amikor esze ágában sem volt a lányához egy ujjal is érni, legalábbis egyelőre biztosan nem.

Abigail megkocogtatta az apjára bámuló szerelme vállát, majd intett neki, hogy a szobája felé kövesse, melyben előtte gondosan elpakolt mindent, többször is leporolt és még az ablakot is tökéletesen fényesre megpucolta a fiú tiszteletére, aki ugyan ezekből semmit nem vett észre, de inkább ez, mintsem, hogy panaszkodjon egy esetleges rendetlenség miatt, már nem mintha ilyesmi állt volna valaha a szándékában, de jobb biztosra menni. Kaiden körültekintett a szobában és nem lepődött meg, amikor egy hatalmas parafatáblát pillantott meg az íróasztal fölött, melyen különböző időpontok voltak feljegyezve, melyekből habár ő egyet sem tudott semmihez sem kötni, de azért egy pillanat erejéig eltöprengett egy - egy dátumon. A mellette elhelyezkedő hatalmas franciaágyra lelökve könyveit terpeszkedett el ő maga is, így kényelembe helyezve magát, majd felkönyölve tekintett az őt bámuló lányra, akit teljesen megbabonázott a látvány, ahogyan a fiú rámosolyogva feküdt az ágyában. A szíve kihagyott egy teljes ütemet, mialatt gondolatiba oda nem illő jelenetek tódultak, melyeket igyekezett kitörölni az emlékezetéből, de ezt nem tudta egy csettintésre megoldani, így inkább elfordult és köhintett egyet, hátha ez segít az arcába áramló pirosság eltüntetésében.

- Tehát akkor mi a fenét fogunk csinálni? Wass Albert verseit elemezgetjük? - pillantott Kaiden a Roberts lányra, miközben az továbbra is némán állt a kezében lévő könyveivel.

- Wass Albert irodalom anyag, spanyolból vagyunk tanulótársak. Nem emlékszel? - nézett mosolyogva a fiúra, aki megforgatta nem törődöm stílusban a szemét, majd kikapta a lány kezéből a felszerelést. Abi döbbenten meredt rá, habár titkon tetszett neki ez a heves stílus, melyet a partnere produkált.

- Ja igen, szóval akkor wie heißt du? - tekintett a lányra véresen komoly tekintettel, míg Abigail elnevette magát és levetődött mellé az ágyra, életében először érezte úgy magát Kai mellett, hogy az nem tiporja a földbe.

- Ez egy német mondat volt, de ne zavartasd magad - nevetett továbbra is a fiú kezeit bámulva, ugyanis habár roppant jó kedve volt, de ez nem fajult odáig, hogy beletudjon nézni azokba a híres, káprázatos borostyán színű szemekbe. - Egyébként spanyolul ezt a mondatot úgy mondják, hogy ¿Cómo te llamas? 

- Egészségedre! - vonta össze szemöldökét Kaiden, mialatt kinyitotta a lány tankönyvét, mely jóval viseletesebb volt az övénél, látszott rajta, hogy gyakrabban volt lapozgatva, mint a sajátja.

- Csak megkérdeztem, hogy hogy hívnak - mondta a lány és követte tekintetével a könyvben lévő mondatokat, majd ahogy pörögtek a lapok egyre zavartabban kezdte érezni magát, ugyanis miközben pakolászott eszébe sem jutottak a tankönyvei, melyek szélei tele vannak szívekkel, melyek mellett feltűnt néha egy - egy ,,K" betű, amit, ha a fiú észre is vett nem szólt érte, maximum egy mosolyt nyomott el magában.

- Ugye nem kell ilyeneket tanulnom? - pillantott a lányra reménykedve, ugyanis köszönte szépen, de nem kért olyan mondatokból, amiket valószínűleg soha az életben nem fog hasznosítani.

- De igen, pont ez a tanulótárs lényege. Én nem vagyok rossz a tantárgyból, ezért segítek neked, hogy a te katasztrofális teljesítményed felfejlődjön legalább egy kettesre - magyarázta Abi, mindvégig a fiú szemébe nézve, aki kifejezéstelen arccal meredt maga elé és percekig nem szólalt meg, így elég kínos csend állt közéjük percekig, ugyanis a lány sem nyitotta ki a száját, hogy végre belevessék magukat a feladott mondatok sokaságába.

- Nem értem, hogy miért kell lenézni a másikat azért, mert nem tökéletes - sóhajtott föl Kai, miközben közelebb húzta magához a könyvet, de ezt a mozdulatát szinte észre sem vette Abigail. A fiút bámulta és újra meg újra lejátszotta magában a mondatot, ami elhagyta a száját. Végre rájött, hogy milyen csúnyán viselkedett velem? - gondolta, ám nagy pofont kapott, amikor rájött, hogy a Lassiter fiú miről is beszél. - Nem tehetek róla, hogy nem beszélek jól spanyolul meg, hogy nem vagyok jó matekból. Egyáltalán ki jó matekból és miért? Az a tantárgy annak való, akinek végtelenül sok türelme van, de láthatóan nekem egyáltalán nincs egy fikarcnyi sem - töprengett el, miközben a könyvbeli képen lévő kisfiúnak rajzolta körbe a fejét az ujjaival.

- Még az a szerencse, hogy nem matekozunk, szóval azt hiszem térjünk vissza a spanyolra - ajánlotta föl Abigail, miközben lapozni akart a könyvében, viszont ezt Kai nem vélte túl jó ötletnek, így megakadályozta ezen tettét.

- Nem érted? Ami neked katasztrofális teljesítmény, az nekem kőkemény munka, szóval örülnék, ha nem néznél le amiatt, aki vagyok - húzta össze a fiú szemöldökét, mialatt Abigail meglepődve tekintett rá. Valahogy meg sem fordult sosem a fejében az, hogy Kai valaha is tanulni akart volna, egyetlenegyszer sem látta rajta, hogy készülne az órára, mégis a szavai őszintébbnek hatottak, mint bármikor.

- Nem akartalak megbántani, ne haragudj - nyúlt ösztönösen a fiú kezéhez, majd amikor rájött, hogy mit is művelt éppen azonnal visszahúzta. Habár bánta, hogy akaratán kívül is megsértette azt, aki közel áll a szívéhez, de valahogy még nem állt készen arra, hogy ezt a testbeszédével is kimutassa.

- Szóval akkor az egész oldalt be kell magolnom, hogyha nem akarom, hogy Mr. Hogy is hívják megbuktasson? - terelte a szót újra a könyvre szegezve a tekintetét.

- Nem lenne rossz, ha megtanulnád.

- Bocsi, hogy zavarok, csak hoztam egy kis sütit meg naracslét nektek - lépett be Lana a szobába és pillanatok alatt elhelyezte az íróasztalon a tálcát, melyen a finomságok sorakoztak. Abi nagyot nyelt és magában egy teljes imát végig mondott, hogy megpróbálja megállni, hogy ne vegyen az ínyencségekből, hiszen ha leakar fogyni, akkor sajnos nem fogyaszthat előszeretettel a kedvenc sütijeiből, viszont a kínlódását sem akarta szerelme előtt mutatni. - Hogy haladtok a tanulással?

- Tengo diarrea - válaszolta Kaiden egy büszke mosoly kíséretében, amire a nő elnevette magát és kisomfordált a szobából. - Na milyen voltam? - fordult Abigailhez, aki a fejét fogta a belőle kiszakadó röhögéstől.

- Azt mondtad anyának, hogy hasmenésed van!

Az elkövetkezendő két óra maga a kínszenvedés volt Kai számára, tekintettel arra, hogy Abigail egy pillanatig sem próbálta terelni a szót a dolgozat témájáról, ami egyrészt untatta a fiút, másrészt pedig a gondolatai is teljesen máshol kalandoztak, például a haverjától kapott motoron, amit már el is képzelt, hogy miképpen is fogja egy kicsit felturbózni. A lányra pillanatva azonban minden kedve elment. Amellett, hogy végtelenül unalmasnak találta őt, mégis értékelte, hogy foglalkozik vele és nem csak tíz oldalnyi nyomtatványt dug az orra elé, hogy magolja be előtte, hogy addig a lány mereven bámulhassa őt.

- Elegem van - sóhajtott Kaiden és felült az eddigi hasonfekvő pozíciójából. - Megírom azt a szart és remélem, hogy utána soha többé nem látok egy rohadt spanyol szót sem, már zsong az agyam - masszírozta meg gyöngéden ujjaival a halántékát és vetett egy pillantást a telefonja kijelzőjére. - Lassan indulnom kéne.

- Ahogy gondolod - mosolyodott el szomorúan Abigail, hiszen élvezte a szerelme társaságát, mialatt az ő illatába burkolózva magyarázhatott neki lelkesen a mondatszerkezetről, valamint a szemébe mélyülve nevethetett fel a fiú egy - két tantárgyra vonatkozó, viszont nyomdafestéket nem tűrő viccein. Kaiden lassan és eléggé határozatlanul állt fel a lány ágyáról, majd némi kapaszkodás után egyedül is sikerült megállnia a talpán.

- Elzsibbadt a lábam - magyarázta Abinek, aki mosolyogva megvonta a vállát és szélesebbre nyitotta a már egyébként is kinyílt ajtót, amelyen a fiú már egyre bátrabban lépdelt ki. - Azok a kis apró hangyák szaladnak fel a lábamon - sikoltozott kicsit hangosabban, ennek ellenére egy csöppet sem férfiasan Kai, miközben saját maga szerencsétlenségén is élénken nevetett.

- Támaszkodsz rám? - kérdezte vigyorogva a lány, azonban a fiú nemet intett a fejével.

- Nem rokkant vagyok, csak elzsibbadt a lábam.

Némi bénázás és egy kirobbanó nevetés után már a lépcső alján találták magukat szemben Deannel, aki továbbra is játszotta a gondoskodó apát, aki mindig minden körülmények között vigyáz egy szem lányára, hogy egy Kaihoz hasonló ne rontsa el az életkedvét már csak egy pillantásával. Szigorú, gyilkolni kész tekintete így minden lépését követte a fiúnak, aki habár próbált egészen normális viselkedést produkálni, de számára eléggé zavaró tényező volt a lány apja, akitől felállt a szőr a hátán, ha a szemébe nézett, pedig első ránézésre egészen máshogy fest a férfi.

- Nem maradsz még vacsorára? - kérdezte Lana egy apró mosollyal az arcán, miközben a háta mögött lévő férje arckifejezésén legeltette a srác az íriszeit. Kétség sem fért hozzá, hogy félt tőle.

- Köszönöm, de nem, mennem kell!

- Hát akkor remélem jól érezted magad és fog sikerülni az a dolgozat - a nő kedves, gondoskodó tekintete mélyen megérintette Kaident, amit habár a világ összes motorjáért sem vallott volna be, de tudta, hogy rá az édesanyja sosem fog így nézni. Alkoholista lévén egészen más dolgokat értékel, mint ami egyébként a normális lenne.

- Azt én is. Viszontlátásra! - intett egyet Kai még az ajtóból visszafordulva, majd Abivel együtt kiléptek a már sötétbe burkolózó estébe, ami az évszakot tekintve egyáltalán nem a harminc fokáról híres, így a lány kissé dideregve, karját dörzsölgetve mosolygott a szerelmére, aki összehúzott szemöldökkel figyelte őt. - Csak nem fázol?

- Dehogy, ez csak ilyen fura hip - hop tánc, amit gyakorlok - nevetett fel saját poénján Abi, amit a fiú valahogy egyáltalán nem talált viccesnek, így továbbra is komoran bámulta az osztálytársát, aki egyhamar abbahagyta a feleslegesnek vélt vihorászást. - Holnap írunk, ne feledd! - magyarázta a lány, viszont a szerencsét kívánó gesztusát már nem tudta kifejezni, ugyanis a fiú túlságosan is a személyes terébe tolakodott és így Abi arca rózsaszínben pompázott. Kaiden láthatóan élvezte, ahogyan a másik reagált rá, ugyanis a következő pillanatban egy apró mosolyt eresztett felé és a száját közelítette meg ajkaival. A lány lábai megállás nélkül remegtek és egyszerűen képtelen volt arra, hogy elfordítsa a tekintetét, esetleg próbálja magát észhez téríteni, de már túl késő volt. Szerelme közeledett felé, ám az utolsó pillanatban visszavonulót fújt és inkább a szenvedélyes csók helyett egy kedves, gyöngéd puszit lehellt a lány már így is kipirult arcára.

- A francba! - sziszegte fogai között a fiú, majd a pillanat hevében meggondolva magát a száját ezúttal a másik ajkaira illesztette és úgy falta őket, mint egy kiéhezett bestia. Az a fajta csók volt, amire az ember örökéletében emlékszik. Az érintése, a hozzá préselődő test és a meleg száj egyvele megszédítette őt. Abigail szíve gyorsabban vert, mint valaha és őszintén úgy gondolta, hogy intenzívebben vert a szíve, mint egy ártatlan kis kolibrinek, aminek szándékában állt megnézni a pontos pulzusát a neten, azonfelül, hogy ritka gyors. - Légy jó! - hallotta még szerelme szavait, aki intett neki egyet, majd ott hagyta őt a hideg éjszakában, ami egy csöppet sem volt számára többé dermesztő, ugyanis a sóvárgás és az eddig elfojtott vágyódás ezúttal megtalálta a saját útját. Kaiden Lassitert, a tanárt elrettentő, másokat földbedöngölő, vicces, kissé bugyuta, de ennek ellenére elképesztően szexi és néha kedves oldalát mutató fiút.

Drága olvasóim, akivel muszáj megosztanom egy fontos hírt! Nem, ezúttal nem a fogyókúrámmal kapcsolatosan, habár meg kell mondjam igazán dícséretes szerintem, hogy Kaiden mellett feküdve egyetlen egy kókuszos sütit sem majszoltam, ami engem ismerve igazán nagy lépés! Viszont ennél mi lehet még fantasztikusabb? Az élet első igazi csókja. Kaidennel! Úgy csókoltam őt, mintha ő lenne a levegő, ami hiányában egészen biztosan megfulladnék és ami még eszméletlenebb, hogy ő is ugyanígy tett! Az egész olyan volt, mintha egy tündérmesébe csöppentem volna, csak éppen nem mese volt, hanem maga a színtiszta valóság és mindez megtörtént, pont velem! Nagyon mélyen felkavart, mintha csak az előző öt percben történt volna meg - oké, talán így is van, de ne ítéljetek el kérlek emiatt, ugyanis számomra ez elképesztő volt és a pulzusomat az egekbe lökte. Szóval én azt mondom, hogyha valaki azt akarja, hogy élete nagy szerelmével szeretne csókolózni, akkor nagyon vigyázzon a kívánságokkal, ugyanis még a végén valóra válnak! Az enyém legalábbis teljesült és emiatt hatalmas boldogság járja át a lelkem. Holnap jelentkezem! Előre is köszönöm a véleményeteket, puszi: AbiRo.  

Abigail reggel vidáman ment iskolába, repesett az örömtől, amikor a kissé hideg, de száraz időben kopogott a cipője a macskaköves utakon, annak is örült, hogy még sikeresen elcsípett egy madársereget, akik kicsit elkésve indultak meg újabb otthont találni maguknak, amíg a hideg uralja az államokat, azonban mosolya még inkább kiszélesedett amikor meglátta a fiút. Ezúttal azonban egyáltalán nem szajkózta magában, hogy ne szólítsák meg, sőt pontosan azt szerette volna, ha odahívják magukhoz, ugyanis önszántából erre nem volt mersze.

- Hé Kai, ott a csajod! - kiáltott fel hirtelen Milan, mialatt füttyentett egyet a lánynak, aki odafordította csillogó tekintetét és feléjük sétált. - Hogy s mint Boci? - kacsintott Abigailre a barna hajú srác, mialatt valami érthetetlen okból lőtt magáról egy képet, majd egy rövid időre ez le is foglalta a figyelmét, így meg sem várta a kérdésére adott választ.

- Semmi. Kaiden készen állsz a mai napra? - tekintett rá mosolyogva a lány, azonban a fiú egyáltalán nem olyan reakciót produkált, mint ahogy azt Abi elképzelte. Kai egy gyors ujjropogtatást követően egy kérdő, de ennek ellenére flegma arcot vetett a lányra. - Spanyol doga! - emlékeztette őt újra, ám egyáltalán nem úgy tűnt, mintha felzaklatná a fiút a dolgozat írása, sőt egészen úgy tűnt, hogy magasról lesajnálja.

- Ja, amivel tegnap fárasztottál - válaszolta a srác semmitmondóan, majd ellökte magát a faltól és befelé vette az irányt, de egy mondatot még odaszúrt a lánynak, aki azt hitte összetörik a szíve, ahogyan meghallotta. Érezte, amint könnyek gyűlnek a szemébe, majd befelé futott inkább, egyenest a női mosdóba, ahol visszhangzottak szerelme szavai a fejében: Kopj le dagadék! 

Drága olvasóim! Ismételten én, csak ezúttal kevesebb életkedvvel és több könnyel. Azt hittem végre sikerült érzéseket kicsalnom életem szerelméből, aki egy csókjával a mennyországba juttatott, viszont legutóbb a pokolba is taszított, engem és az általa érzett érzelmeimet. A szavai továbbra is a fejemben csengenek, ahogyan lekoptatott egy dagadék jelzővel. Meg kell mondjam, nincsenek nagy igényeim a nagy Ő-t és a beteljesülő szerelmet illetően, de egészen biztosan nem tartozik közéjük, hogy a csókot követő nap megalázzon a suli előtt olyannyira, hogy az életkedvem is elmenjen. Ugyanis ez történt. Azt hittem, hogy egyáltalán nem tud szeretni embereket, aztán rájöttem, hogy de igen, csak nem az olyanokat, amilyen én vagyok. Neki a tökéletes kell és a magamfajtákat kudarcnak éli meg. Meg kell mondjam egyáltalán nem érzem magam szomorúnak, mert nem vagyok az, csak reményvesztett. Üres. Rájöttem, hogy meglehet szelídíteni a legvadabb bikát, dacolni lehet a vadul hömpölygő óceánnal, meglehet nyerni ezer csatát, de a legnehezebb dolog az életben, hogy egy őszinte, tisztaszívű és szeretetre méltó társra leljünk, ugyanis szeretni csakis úgy éri meg, hogyha téged is szeretnek. És higgyetek nekem, tündérmesék már pedig nincsenek! Szívélyes üdvözlettel: AbiRo.